1999-ben ismertem meg Aranyosi Pétert. Egy ismerősöm, név szerint Galván Tivadar Fábry Sándor mutatta be nekem. Akkor még nem sejtettem, hogy Magyarország egyik legnépszerűbb humoristája lesz. Azon kollégák egyike, akit a pályám kezdete óta ismerek és nagyon szeretek. Éveken keresztül dolgoztunk együtt napi szinten. Peti olyan kolléga és barát, aki kész a végletekig elmenni, hogy segítsen valakinek. Ugyanakkor komplett őrült. Egyszer a Fábry gegcsapattal szóltunk neki, hogy szükségünk lenne a Léna című Omega sláger szövegére. Peti a legkézenfekvőbb megoldást választotta: felhívta Kóbor Jánost, és megkérte, hogy diktálja le neki a szöveget. Kóbor miután megtudta, mire lenne szükség, szabadkozva azt felelte, hogy neki csak énekelve jut eszébe a szöveg. Nagy valószínűséggel Peti az egyetlen ember, akinek Kóbor János telefonba énekelte a „Dimitrij és Lénát”.
Aranyosi Péter: Gyere be, Mikike. Nem kell levenni a cipőt!
A számítógép előtt ül, és kedvenc tankos játékával lövöldözik.
Mit szólsz a válogatotthoz?
Hadházyval kint voltunk Marseille-ben. Csodálatos volt, csak ennyit tudok mondani. Két dolgot viszont le akarok szögezni: ez a válogatott nem attól jó, hogy stadionokat kezdtünk építeni, és milliárdokat költöttünk rá fölöslegesen. A másik, félek, hogy a fékevesztett stadionépítés még jobban felgyorsul. Aki jár ki a magyar NB1 mérkőzéseire, az tudja, hogy a magyar NB1 és a válogatott teljesítménye ég és föld. Az NB1-ben annyira érzik az „erőt”, mint a konyhai lábos a benne főlő étel ízét.
Kezdjük? Megy már?
(Megnézi a telefon kijelzőjét.)
Egy, kettő, három, tényleg elindult… Igen…? (Basszus, közben kilőttek!) Mi az első kérdésed? Válaszolhatsz is rá. Mindent tudsz rólam! Csak olyat kérdezz, amit nem tudsz.
Az első igazán markáns emlékem rólad az Esti Showder első évadzáró bulija, 1999-ben. Olyan emberek ültek egy asztal körül, mint Eszenyi Enikő, Stahl Judit, Fábry, Antal Imre, Friderikusz, Vágó István (ma már el se tudunk képzelni ilyet), egyik se túl szűkszavú ember, de mind csöndben voltak, és téged hallgattak. Úgy emlékszem, arról meséltél, hogy amikor anyukád elment Izraelbe, te kérted, hogy hozzon neked egy moszados pólót.
Nem biztos, hogy azt meséltem. Arra emlékszem, hogy Antal Imre a második világháborús élményeiről beszélt, arról, hogyan robbantották fel a Margit hidat.
De csak miután elfáradtál, és végre hagytad szóhoz jutni.
Igen, az lehet. Jó hangulatú este volt. Az biztos, hogy akkor még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy humorista leszek. Csak szerettem szórakoztatni a körülöttem lévőket. Egyébként volt egy korábbi eset, amikor Uj Péterrel, Fábryval és Megyesi Gusztival ültünk. Az volt az első, amikor az én vidéki humoromat hallhatták… Tehát amikor röhögtek rajtam ilyen nagy emberek, és ezt nagyon élveztem.
Mindezek tükrében felmerül az emberben a kérdés, amelyet a legnagyobb szeretet hangján teszek fel: mindig ilyen hülye voltál?
Mindig. Én a középiskola második felétől az osztály közepe voltam. Imádtam szerepelni. De ez nem olyan szereplés volt, mint másoknak, akik énekelnek, meg énekkarra járnak, meg zongoráznak, hanem én a tanórákat tettem tönkre, illetve a szünetekben szórakoztattam az osztálytársaimat a hülyeségeimmel.
De semmilyen fajta affinitást nem éreztem a humorista pálya irányába. Ez benne a legviccesebb. Hogyha Litkai Gergely és a felesége, Marica nem beszél rá, a mai napig is boldogan dolgoznék a Rádiókabaré háttérembereként, és a nagyembereknek a sikerét kovácsolnám a kis háttérmunkámmal.
Sőt, úgy emlékszem, Friderikusz ez után a Showder buli után meghívott a műsorába bemelegítőnek.
Dehogy! Nem bemelegítőnek. Azt akarta, hogy a stúdióban egy asztalnál üljek mellette a színpadon, és viccesen véleményezzem a dolgokat. De rögtön nemet mondtam, az nem való nekem. Leégtem volna.
Nekem te mindig is olyan voltál kicsit, mint Fábry, olyan értelemben, hogy míg más humoristák akár évekig dolgoznak a színpadi imázsukon, stílusukon, ti mindketten lényegében olyanok vagytok a színpadon, mint a magánéletben.
Én ezt tőle tanultam, illetve ne feledd, hogy a médiában eltöltöttem X évet úgy a Rádiókabaréban, mint a Heti hetesben és az RTL Klub számos műsorában. Arra jöttem rá, hogy azoknak a legkisebb a megnyomorodása a médiában, akik önmagukat adják, és nekik a legegyszerűbb az élete. Azok, akik felvesznek egy álarcot, sokkal nehezebb a pályán lenni, hiszen állandóan szerepet játszanak. Ennek persze az a drámája, a hátulütője, hogy ha egyszer kimegyek a divatból – márpedig egyszer minden humorista kimegy a divatból, ez hozzá tartozik az életéhez –, akkor én már nem tudnék visszajönni. Tehát nem tudnék visszajönni duóban, vagy színészkedni vagy levetkőzni a Playboyban. Az már nem menne.
Még egy hasonlóság Fábryval, hogy mindkettőtöknek a sokadik kanyar a pályafutásában a kabaré. Hirtelen nem is tudnám összeszámolni, hányféle Aranyosi Pétert ismerek. Ott van például Aranyosi Péter, a szakács.
Így van, van a szakács, van a történelem tanár, van a koncertszervező-programszervező, van a Rádiókabaré háttérembere, van a számos RTL Klub műsor közönségszervezője. Ezek mind voltak, és van a Fábry Sándor személyi asszisztense, aki, nyugodtan mondhatjuk, a nagyember alá tette a műsort.
Menjünk kicsit sorba. Amikor például kijöttél a középiskolából, akkor mit gondoltál, hogy mi leszel?
A: Akkor semmire nem gondoltam. Vendéglátóipari szakközépbe jártam, és Miskolc pont akkor szegényedett el, amikor végeztem. Akkor robbant fel a helyi vendéglátó szakma. Folyamatosan mentek tönkre az éttermek. Azt tudtam, hogy Miskolcon a vendéglátással nem lehet pénzt keresni. Arra gondoltam, hogy külföldön fogok dolgozni mint szakács. Illetve még arra gondoltam, hogy el kéne mennem a tanárképzőre, mert történelemből ötös voltam, és indultam ilyen „ókátévéjé” tanulmányi versenyen, és jó eredményt értem el szakközepesként a gimnazisták között.
Akkor ugye jött a Kabinet Rt. tánc és tömegzenekar, aminek ródja, plakátragasztója, később szervezője, majd a zenekar fúvósainak németországi bebörtönzése után még légszaxofonosa is voltam.
Légszaxofon? Az milyen?
Egy tévés fesztiválon felléptem, mint szaxofons. Hála istennek zenélni nem kellett, csak bohóckodni. De lelkesen vállaltam, hogy a zenekar egyik jó számát elmozogjam szaxofonnal.
Ebben az időben jelentett neked bármit is a kabaré? Hallgattad?
Én gyerekkorom óta Rádiókabaré rajongó voltam. Hallgattuk a Rádiókabarét apámmal. Úgyhogy én nagyon emlékszem arra az időszakra, amikor Farkasházy Tivadar és Sinkó Péter átvették Marton Frigyestől a műsor szerkesztését, hogy milyen hihetetlen változáson ment át akkor. Mennyire lett közéleti, mennyire tartotta a közélet ütőerén a kezét, Farkasházy milyen bátran nyúlt az akkori fortyogó politikai helyzethez, hogy tudta meglovagolni. Nagyon nagy hatással volt rám. De nem gondoltam, hogy a Rádiókabaréban én bármilyen feldatot is tudok majd vállalni.
És hogy jött, hogy mégis?
Úgy jött, hogy a főiskolán unalmamban én gólyatáborokat és gólyabálokat szerveztem, és akkor lehívtam Fábryt. Úgy a nyolcadik felkérésre lejött. Beültettem apám kocsijába, hogy a főiskolára bevigyem fellépni, és elkezdtem őt szórakoztatni. Ez volt a legfontosabb fellépésem, mert ekkor szeretett meg a Fábry. De én akkor se gondoltam, hogy ezt elmondjam a mikrofonba. Én ezt az ő szórakoztatására csináltam. Aztán mikor gyakorlatra kellett menni, kitaláltam, hogy én a Rádiókabaréba megyek. Felhívtam Fábryt, aki készséggel segített, és beajánlott Teddynek.
A többi pedig kabarétörténelem. A rajongók talán nem is tudják, hogy a Kabarécsütörtököt, a Rádiókabaré válogatásműsorát – ami a Petőfi rádió 2008-as átalakításakor szűnt meg – nagyon sokáig te készítetted.
Minden második héten. Egyik csütörtökön Gábor László kollégánk Sinkóval, a másik héten pedig Farkasházy – helyett én.
Emlékszel, amikor kezdted a standupot, mindig mondtad, mennyire izgulsz. Először még a Showderben se akartál fellépni. Most hogy állsz ezzel?
Már nem izgulok, sőt, kifejetten élvezem a találkozást a közönséggel.
Ne hagyjuk ki az ilyenkor kötelező kérdést: mik a terveid?
Elindult a Borsodi homályos című új önállóestem. Mert van a Négybetűs szavak, ami lement a Comedy Centralon, az inkább rólam szól, a Borsodi homályos inkább a barátaimról meg a miskolci haverokról. Nyáron takarékos üzemmódban megy a Dumaszínház, leszek a Dumafüreden, és kész. Egyre kevesebbet vállalok, mert fáradok. De csinálom, és szeretem, mert mindig kell a bolondéria.
Te magad mondtad, hogy egy idő után minden humorista kimegy a divatból. Van valami stratégiád, hogy mit fogsz csinálni, ha ez bekövetkezik?
Sajnos nincs, pedig tényleg mindig elmondom. A humoristák felívelnek, ragyognak, majd eltűnnek, de nincsen stratégiám, hogy mi lesz utána. Valószínűleg a közönségszervezést fogom csinálni higgadtan és nyugodtan öreg napjaimban. Rádióban nem szeretnék műsort vezetni, a politika nem érdekel. Tévében nem akarok szerepelni, mert beleégek.
Könyvet írni? Sok kollégád megpróbálkozott vele.
(nevet) Nem, nekem nem kell könyvet írnom. Nem értek hozzá. Sokan megpróbálkoztak vele, de jobban teszik, ha inkább ők is a színpadon maradnak.
Ezt idézhetem?
Persze, Macika. Hát miért? Az egy külön szakma. Azt hiszik, azért mert kitalálnak nyolc poént egy lapra, akkor már… Meg nem érdekesek, az a baj. Míg a színpadon hozzáadod a személyiségedet, és érdekes vagy, a könyvben nem tudod hozzáadni, nem azok vagyunk, úgyhogy nem érdekes. (Egy csodálatos, angol páncélvadásszal vagyok, nem tudom, látod-e. Látod? Tanknak néz ki, de nem az.)
Mint említettük, voltál szakács, tanár, szervező, háttérember. Ha ma megkérdezné valaki, mit mondanál, kicsoda Aranyosi Péter?
Megmondom őszintén, én azóta humoristának hívom magamat, amióta Tóth Tibi (Humorfesztivál győztes, Karinthy-gyűrűs kabarészerző, többek között a Lujzaváros sorozat írója – a szerk.) azt mondta rám, hogy humorista vagyok.
Ez körülbelül mikor volt?
Úgy 4-5 éve.
És ha már a Tóth Tibi is azt mondja, akkor…?
Igen. Én nagyon nagyra tartom a Tibit. Ha más mondta volna, nem fogadom el. De ha Tóth Tibi azt mondja, hogy humorista vagyok, az nagy megtiszteltetés. Az nagyobb megtiszteltetés nekem, mint a Karinthy-gyűrű.
Látod? Ott az a piros, az ellenség. Mindjárt kilőjük…
