Kiss László hatékony úszóedző volt, hatalmat kapott és nem volt a szövetségben riválisa. Hosszú Katinka fellépése óta azonban sejtjük, hogy ebben a rendszerben a hatékonyság mögött edzői és sportolói kiszolgáltatottságok rejlettek, és végül az úszónő részéről maga a hatékonyság is megkérdőjelezetté vált.
Kiss élete egyik legfontosabb konfliktusát, mely miatt még börtönben is ült, egészen idős koráig nagyon rossz irányba igyekezett megoldani.
Az elmúlt hetek nyilvánosság-nyomásában végigkövethettük magát a megtisztulás útját, ami több mint erkölcsi kérdés, mert nemcsak az igazságosságról, hanem a hatalomkoncentrációról, a hatalommal való visszaélés veszélyéről és mások elnyomásáról szól.
A nemi erőszak esetének feldolgozása példázza azt is, ahogy több esetlegességnek köszönhetően a korábbi nyomorúságos helyzetéből végül felemelkedett az áldozat és az elkövető is. A kérdés már csak az, ha ennyire látványos eredményt hozhat a véletlen, miért nem alkalmazzuk a forgatókönyvet tudatosan s úgy, hogy kevesebb szenvedéssel járjon?
E forgatókönyv lecsupaszítva ugyanis az áldozat és az elkövető megfelelő körülmények közti megszólaltatása és szembesítése. (A bírósági szembesítés nem ilyen, ott a cél a büntetés elkerülése, és ezért ott a hazugság jóformán kívánatos.) Tehetőek a körülmények olyanná, hogy az elkövető megérti, mit tett, az áldozat pedig végre megszabadul a bosszúvágytól.
Az eljárásmenet – ha profi vezeti –, jutalmazza a bátorságot, melyre szükség van mindkét részről, szemben a jogi procedúrával, ahol az alattomos érvényesülni vágyás vezethet sikerre. Láthattuk a nyilvánosságban végigfutó tanulságot is, ami aztán egyáltalán nem tolerálta az áldozathibáztatást. (Aczél Endre nagyon keményen megfizetett ezért.)
Számtalan olyan folyamat van, ahol van áldozat és elkövető, voltaképp minden bűnügy ilyen. Ha van valaki, aki végigvezeti egy úton az érintetteket, és ha van valamiféle közösségi kontroll, akkor lesz sikeres megbékélés is. Kiss László és Takáts Zsuzsa a nemi erőszak megtétele után azonnal, tehát úgy cirka 50 évvel ezelőtt végigmehetett volna már ezen az úton.
Jó hírem van, létezik ilyen típusú terelgetése az ügyeknek, úgy hívják, alternatív vitarendezés, azon belül is ez a resztoratív módszer.
Aki a Kiss-Takáts történetet végigkövette, annak nem kell magyarázni, miért. De tényleg, miért?
- A börtön semmiféle megbánást nem tudott elérni az úszóedzőnél, tulajdonképp konzerválta személyiségét egy alacsonyabb szinten, az önigazolások, a gyáva vádaskodások, a hazugságok szintjén.
- A börtön nem ért el semmit. (Még ő fenyegetőzött az áldozat előkerülése előtt perújrafelvétellel.)
Bár az emberi psziché bonyolult valami, ezért nem kizárt, hogy a bűnösök énjének csak egy része válik fertőzötté, és voltaképp más helyzetekben és szerepekben az egyenesség és a becsületesség jellemez valakit. Ugyanakkor az úszószövetség körüli problémák felszínre kerülése e tekintetben is elbizonytalaníthat minket, a fertőzöttség kiterjedhet, sőt, lehet társadalmi szintű.
Saját bevallása szerint nem is tudott megbocsátani, tehát a börtön neki sem nyújtott megfelelő elégtételt. A börtön – hiába a maga világos szabályaival: „bűnös voltál, ezért elvesszük egy időre a szabadságod, hogy megtanuld” – nem sokat ért, viszont Kiss azonnal megtört, amint az áldozat és a nyilvánosság számonkérésével találkozott.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a börtön nem kell, hiszen azt a kívülállók értékeit és igazságérzetét megerősíti, de kell még valami más is, és ez a párbeszédes helyzetek megteremtésének képessége, tudása, ismerete, gyakorlata.
Nos, ezekből a helyzetekből áll mostanában nagyon rosszul Magyarország, bár kétségtelenül még mindig jobban, mint a keleti birodalmak vagy az arab világ. A tévéstúdiókban újabban egyszerre beszélnek és sértegetik egymást az emberek, és aztán dühösen ki is vonulnak.
A párbeszéd-helyzetek kialakítása vagy épp lebontása jól mutatja egy kultúra színvonalát. Ha például az OEP-et úgy szüntetik meg, és az ott felhalmozott szakértelmet úgy eresztik szélnek, hogy arról nincs igazán társadalmi vita, végül a betegek fognak rosszul járni. Ha a tanárok és a kormányzat között nem alakul ki párbeszéd, akkor meg a gyerekeink isszák meg a levét, ha a munkaadók és munkavállalók nem is találkoznak, akkor annak a bérünk látja majd kárát és sorolhatnám.
Többféle vitarendezési módszer van, nem csak a resztoratív, tanult olvasóim számára ismertebbek valószínűleg a sima mediációs konfliktuskezelések. Ezek lényege sem a jogalkalmazás, mégis sokkal tartósabb eredményt szülnek, a felek a végén sokkal inkább betartják ígéreteiket, mint amikor egy legitim erőszaknak kell engedelmeskedniük, melynél, ha engedelmeskednek is, azt fogják gondolni, hogy „nem írtam volna helyreigazítást, nem kértem volna bocsánatot, nem fizettem volna kártérítést, nem mentem volna bele a kompromisszumba stb., ha nem kényszerítenek rá, vagyis igazából nem értek a dologgal egyet”.
A mediációk eljutnak az egyetértésig, ebben van az igazi erejük. Gyakran, igaz, kompromisszummal végződnek, de azok nem külső hatalom általi kényszerre jönnek létre, és az érintettek vagy átmeneti megoldásnak találják ki, vagy belenyugszanak az élet bonyolultságába, és nem fognak haragudni a másikra, mert az visszaélt az erejével, mert jobb ügyvédje volt, vagy mert közelebb állt a politikai döntéshozókhoz . Apropó politika. A hatalom birtoklása, a vezető és vezetettek viszonya konfliktusokkal terhes.
Óriási kezdeti fölénnyel indul, de ha pusztán csak az erőszakoskodásból próbálja a hatalmát fokozni, az egyre gyengébbé teszi. (Ahogy a nőkön erőszakoskodó férfiak is valójában gyengék.)
A párbeszéd-helyzetek sikerességéhez nagyon sok feltételnek kell teljesülni. Ezek közül csak az elsőt emelném ki, a tárgyalópartnerek legyenek hitelesek, legitimek. Takáts és Kiss természetesen hiteles abban az értelemben, hogy a dolog róluk szól, és ők tudják legjobban képviselni önmagukat.
Gyerekeik, rokonaik, már kevésbé volnának jók, a következő generációk felmenőik bűneiért már nem tudnak olyan hatékonyan megbocsátani. A társadalmi csoportok esetében is meg kell találni a megbízható tárgyalópartnereket, és a magyar kormány ebben követte el az utóbbi idők egyik legnagyobb hibáját.
Miközben megteremtette az új struktúrákat, ahol olyan emberek kerültek az élre, akikben megbíznak, e hatalomtechnikai törekvések melléktermékeként az élet elkezdte gyártani a konfliktusokat, amiket aztán a saját emberekkel nem tudtak megtárgyalni, mert ezek az emberek már függő viszonyban álltak a hatalomtól.
Ilyen volt például, amikor a felsőoktatásért zavargásos akciókat szervező fiatalok helyett Orbán Viktor a romkocsmákban a Fidelitas vezetőivel ült le tárgyalni. Ezek a fiatalok a lehető legtávolabb álltak a HAHÁ-s szerveződésektől, és nagyon úgy tűnt, hogy a HAHÁ-sok a képviselői egy generációnak, míg a Fidelitas – mily meglepő, ahogy a neve is mutatja – a kormánypárt ifjúsági szervezete.
Amikor a Tanítanék Mozgalom hol azt kommunikálta, hogy nem hajlandó leülni ahhoz az asztalhoz, ahol számára furcsa figurák ülnek, hol azt, hogy igenis tárgyaljanak velük, már az is láthatóvá vált, hogy nemcsak a kormány zavarodik össze a saját maga felállított intézmények legitimitását illetően, hanem tulajdonképp magának a mozgalmároknak sem világos, hogy mit csináljanak.
Pontosan ez az, amit az erőszak elszenvedettje elvár, amire az erőszaktevő első reakciója mindig az, hogy de hisz nem is történt erőszak.
Amiben sürgősen rendet kell rakni, az a legitim érdekképviseletek. Az esetek többségében erre eléggé jól bevált módszer az, hogy a tagok választanak képviselőt. Egyes egyházaknál, mint például a katolikusnál a legitimitás felülről jön – bár a pápákat itt is demokratikusan választják –, azaz nem demokráciaellenes éppenséggel az sem, ha a politikai hatalom nevezi ki a szakterületek, ágazatok felügyelőit és küldötteit, és aztán velük próbál tárgyalni, csak mint látható, ez aztán a legtöbb helyen nem működik.
Amilyen jól és hatékonyan megy az irányítás a saját embereken keresztül, amikor nincsenek konfliktusok, annyira megáll az élet, amikor viszont vannak.
Ahogy a Kiss-Takáts ügyben leckét kaptunk a resztoratív eljárásmenet hatékonyságáról, úgy a nagy rendszereink vergődésében (egészségügy, oktatás) leckét kapunk arról, hogy a liberális demokrácia egyes eljárásmeneteit nem kéne kidobni az ablakon. Nem működtek jól a rendszerváltás után, nem voltak hatékonyak, de az a probléma, ami ma felvetődik a konfliktusok terén, nevezetesen, hogy nincs is kivel tárgyalni, nem merült fel ilyen élesen, mint ma.
A Kiss-Takáts ügyben, ha Takáts valóban nem élt volna már, mint ahogy ezt az erőszaktevők hitték, avagy csak nem szólal meg, Kissék végérvényesen gazemberekké váltak volna.
Az államnak is arra van szüksége, hogy legyenek valós érdekképviseletek. Másképp belesodródhat egy egész állami apparátus a gazemberségbe. Képezni is kell olyanokat, akik tudják, miként kell aztán a feleket tárgyalóasztalnál mediálni. Az óvodától a felsőoktatásig van szükség a vitakultúra tanítására, a laikus és etikailag képzett közönség épp olyan fontos, mint a jól képzett szakembergárda.
Nem csak a hatékonyság érték, de a konfliktuskezelés is. Hosszútávon pedig nincs hatékonyság jó konfliktuskezelés nélkül.
