“Élő női szobrokkal, testverselővel mutatkozik be a NŐszinTE – március 8-án civil nők készülnek országos akcióra. Az országos program sajtótájékoztatója. A résztvevők megkóstolhatják a NŐszinTE tagjainak házi süteményeit, kérhetnek vasalást és egy szerencsés kipróbálhatja Szandra masszázást is. A sajtótájékoztató közös vasalással zárul.” Van élő, lélegző ember, aki ellen tudna állni egy ilyen meghívásnak? Én nem tudtam.
Tizenegy óra, szemerkél az eső, a Nagymező utcában fotósok, operatőrök és véletlenül arra ténfergő, furcsán pislolgó turisták gyűrűjében áll féltucat nő egy-egy mozdulat közben megmerevedve, vasalóval, fazékkal, verseskönyvvel, gyerekkel, szóval a férfiak uralta társadalom mércéje szerint tipikus női dolgokkal felfegyverkezve, a háttérben egy boomboxból Ray Charles nagyszerű I Got A Woman című dala recseg-ropog.
Gyorsan összeáll a kép, világos, ez itt egy feminista performansz, amivel – eleve béna, hogy ezt külön le kell írnom – nincs semmi baj, sőt, ráférne erre az országra még némi egészséges feminizmus, egy, a női életpályamodellt kigúnyoló utcai előadás pedig igazán nem árt senkinek.
Fent, a NŐszinTE nevű új civil kezdeményezés (nem írom, hogy szervezet, mert nem derült ki, van-e ilyen) sajtótájékoztatóján aztán Viola Szandra testverselő fogadott, aki saját – a férfiuralta társadalom mércéje szerint kívánatos – testére írt egy Weöres Sándor-strófát. Ez mondjuk nem túl feminista kép. Most akkor mi van?
Pár perc múlva kiderült: a lenti performanszban semmi irónia nem volt, a részt vevők konkrétan azt üzenték, hogy a nő fakanállal, vasalóval, fazékkal az igazi, de persze a verseskönyv is belefér. Aztán lehet, hogy nem ezt üzenték, mindenesetre így vette ki magát a dolog.
Hogy miért beszélek össze-vissza és miért nem írok le végre, mi ez az egész? Egyrészt bocsánat, másrészt azért, mert
háromnegyed óra alatt annyi derült ki, hogy elindult egy új, nőket éltető civil program, amihez lehet csatlakozni, és ettől majd jobb lesz nekik, mármint a nőknek, és így aztán az egész országnak is, amelyet ugye ők szülnek. Alakul valami nőnapi rendezvény is, reméljük, lesz belőle valami.
Na jó, inkább szó szerint idézem a két szóvivő, Szalai Kriszta színművész (a lenti képen jobbra) és Nagy Emília tanár (balra) sajtótájékoztatóját egy kicsit húzva, de amennyire lehet, a maga csodálatos teljességében.
Éjt nappallát téve, több mint egy hónapja szerveződünk a NŐszinTE-ben, nappal mondjuk mindenki a családját és a munkáját végezte, éjjel pedig ezt a dolgot. Civilek vagyunk, de nem olyan értelmű civilek, mint a színházi életben, hanem itt élünk, tudjuk, mi van, a saját országunkat szeretnénk építeni. Mármint nem tudjuk egymás nevét és szakmáját, de közösek vagyunk! Pozitívan és az ország értekében gondolkodunk, békés, szeretettel teli országban szeretnénk élni.
Ül egy ember a fotelben, széken, és azt mondja: valaki csukja már be az ablakot! Valaki oldja már meg! Mi azt üzenjük: te vagy a valaki.
A névben benne van az őszinte, ami az, amikor az ember ugyanazt mondja, mint amit gondol, és ugyanazt teszi, mint amit mond, és ez hihetetlen nagy erő egy társadalom életében. Benne van a szín szó, egy szívecskével a tetején, ami nem csak poén, hanem az ékezet áthidalására is szolgál. A nők ugyanis színt hoznak az életbe. A Te a legfontosabb ebben a közösségben, mi ugyanis mindenkit szeretnénk megszólítani: te, te, te és te, mindenki te, te vagy a megszólított. Megszólítjuk a férfiakat is, még azokat is, akik még a homokba dugják a fejüket, de szeretnénk figyelmeztetni mindenkit, hogy az nem sokáig megy, mert megfullad!
Szóval ezzel a Te-vel meg mutatjuk, hogy az egyéni felelősségben hiszünk. Bárki jöhet, párt képviselője is jöhet, csak saját magát mint egyént képviselje!
A célunk nem szerény: egy közös érdek alapján összefogjuk a társadalmat, ez a közös érdek pedig a nőkhöz kapcsolódik. A női tulajdonságok, értékek erősítésére törekszünk a világban. Miket szoktunk a nőkhöz kapocsolni? Bizalom, odafordulás, szeretet, tehát egy olyan szerepvállalás növekedésére számítunk, ami nagy hiánycikk, ami mindannyiunknak hiányzik. A nők társadalmi megbecsültségének az ügye tehát nem nőügy, hanem közös ügyünk, a társadalom elemi érdeke.
Az első akciónkat március 8-ra tervezzük, a nőket hívjuk, a nőket ünnepeljük. Miért a nőket? Mert minden társadalom alapja a nő, hiszen a nők szülik a férfiakat. Nagy a felelősségünk, mert ha szeretetteljes és boldog gyerekkora van a férfiaknak, akkor a világ élhetőbb lesz.
Mindenki a mamához szalad, akár jó anya, akár rossz anya, újra és újra visszatér hozzá.
Felhívásunkat mindenkihez, minden nőhöz intézzük, és üzenjük minden nőnek, hogy minden nő hozzon minimum még egy férfit. Vagy még egy embert inkább, a szó legnemesebb értelmében, az mindegy, hogy nő vagy férfi. (Ketten együtt): Mert ez több mint politika!
A mostani lesz a kilencvenkilencedik nőnap. Ha valaki tanul számmisztikát, tudja, hogy a 9-es szám a legmagasabb, isteni szeretet, két kilences együtt pedig 18, ami szintén a 9-et adja ki. Utána lehet olvasni az interneten! Csak mert látom az urat, a sajtó képviselőjét, hogy nagyon gondolkodik. Azt kérjük mindenkitől, a munkahelyén, de igazából bárhol,
otthon, a vasaló mellett, a fakanál mellett, gyermeket szoptatva vagy kutyát sétáltatva,
hogy március 8-án délben szóljanak értünk a harangok. (Mobilcsengés.) Így!
És tíz percig gondoljanak arra, beszélgessenek arról, hogy milyen jó nőnek lenni, a férfiak gondoljanak arra, hogy milyen jó, hogy vannak nők, hiszen megszülethettek, áldás az életük. Ez történhet például az Auchanban, a Tescóban, bárhol, ahol megszólal délben a harang. Akár felolvashatják központilag is a felhívásunkat, amely a női értékekről, a nők feladatáról fog szólni, mert természetesen nem az a célunk, hogy a nők verjék a mellüket, és úgy ébredjenek öntudatra, hogy (férfihangot utánozva) HÖÖÖ, VAGYUNK, ÉS SZAROK A FÉRFIAK!
Természetesen csak úgy működik, ha szeretjük a férfiakat, akkor tudunk békés társadalmat teremteni, nem egóból, hanem szeretettel. Azt szeretnénk, hogy ebben a tíz percben olvassák fel akár iskolákban is a felhívásunkat, a tanárok beszélgessenek az osztályokban, mondják el a diáklányok, miért jó, hogy vannak nők, ne istencsapásaként éljék meg, hogy menstruálhatnak, hanem, hogy milyen jó, hogy ez elvezet valahová, hogy például gyermeket szülhetnek, és hogy például, ha a fájdalmat nem fájdalomnak élik meg, hanem áldásnak, rögtön nem fog fájni!
(Fél perc teljes csönd.) Hát, elég nagy hatásszünet lett ebből.
A nagy napról konkrétum nem derült ki, de elvileg majd mi, a sajtó munkatársai eláruljuk. Az egyik újságíró kérdésére, hogy mit kellene elárulnunk, ha egyszer ez a sajtótájékoztató, de semmi konkrétat nem mondanak, gyorsan pontosítottak: a lényeg a nőnapi együtt örvendezés, legalább arra a tíz percre, miután megszólalnak a harangok. Aztán kiderül, hogy mégis lesz buli, csak hát most szerveznek mindent, “nem tudunk marketingolni, a szívekhez tudunk szólni”. Az például máris nagyon jó lenne, ha beszállna az Auchan meg a Tesco, de ez majd még alakul. Lehet, hogy lesz táncház, zene, vasalás.
Azt még megkérdeztem, hogy feminista mozgalom-e ez (nem, bár jó lenne, ha minél több nő kerülne olyan pozícióba, ahova eddig csak férfiak kerülhettek, és jó lenne felszámolni az agresszivitást), vagy éppen az Ákos-féle princípiumot domborítanák (azt sem, bár a női szerepek fontosságát nem győzik hangsúlyozni), szeretnének-e beleszólni a törvényhozásba (nem, mert ez több mint politika, meg különben sem tartanak még itt), vagy egyáltalán van-e bármi konkrét cél, de hát értsem meg, itt most nem ez a lényeg, hanem, hogy megmutassuk, hogy tudunk együtt létezni, és nem kritizálni kell, hanem hozni az ötleteket és a javaslatokat.
Úgyhogy egyelőre maradjunk annyiban, hogy március nyolcadikán délben tegyék le, ami épp a kezükben van (a gyereket ne, vagy csak óvatosan), hagyják abba a munkát, beszélgessenek, örüljenek az életnek, menjenek kávézni, vagy csináljanak valamit, amit a nők szoktak, amikor szünetet tartanak; ha a főnök akadékoskodik, olvassák fel a NŐszinTE kiáltványát (reméljük, addigra megszületik), vagy mutassák meg neki ezt a cikket, vagy ilyesmi, ha bejön, legalább lesz tíz kellemes percük, ez pedig – most tényleg minden gúny nélkül – máris több, mint amit a civil szervezetek többségétől életükben kaptak, nem?
