1993-ban indult útjára a televíziózás történetének egyik legnagyobb hatású sorozata, amely annak idején Chris Carter agyszüleményeként kapott zöld utat az amerikai Fox csatornán. A szériát kitaláló, író, produceráló és néhány epizód erejéig rendező Carter nemcsak remekül ráérzett, de zseniálisan aknázta is ki a földönkívüliek és a “paranormális tevékenységek” témában rejlő potenciát, melyet aztán kilenc évadon keresztül sikerült olyan mesterien tálalnia, hogy egy időben a nézők java elhitte, idegenek márpedig tényleg léteznek (legalábbis az Egyesült Államokban). Persze ez az egész távolról sem kizárólag a kreátor érdeme volt, hiszen kellett hozzá egy David Duchovny, egy Gillian Anderson, jó pár kiváló mellékszereplő és egy szenzációsan jól eltalált főcímzene, amelyért huszonkét év elteltével is főhajtás illeti az azt komponáló Mark Snow-t. Az utolsó két szezon ellaposodását követően 2002-ben befejeződött az X-akták, és azóta hiába készült el a 2008-as második mozifilm, az már nem hozta az első évadok színvonalát. Eltelt hét év és most itt van az új minisorozat, amely érezhetően nagyon akar és ezért mindent előhúz a kalapból, ami valaha bevált a szériában, ám ezek közül leginkább is csak a jó öreg főcím működik.
Nem teketóriázik a nyitóepizód, és már az elején belecsap a közepébe: a manapság deformált gyerekeket gyógyítgató Dana Scully egy nap felhívja Fox Muldert, merthogy rajta keresi őt a volt főnökük, Walter Skinner (Mitch Pileggi). A korábban az X-aktás brancsot futtató nagykutya egy, az idegenek létezésében hívő tévés arc, Tad O’Malley (Joel McHale) miatt akarja felvenni a kapcsolatot az ex-ügynökkel, mondván a pasas találkozni akar vele. Létre is jön a meeting, amire Mulder Scully-t is elrángatja, mintha legalábbis sosem hagyták volna abba az X-aktázást és mi sem lenne természetesebb annál, hogy vadidegenekkel földönkívülis témákban konzultálnak. O’Malley azután, hogy lyukat beszélt a hasukba, bemutat a párosnak egy Sveta nevű lányt, akinek mindenféle abnormális baja van: állítólag rendszeresen elrabolják és megtermékenyítik az idegenek, kontrollálhatatlan telekinetikus képességekkel rendelkezik, és még a DNS-e is földönkívüli. Muldernek persze nem is kell több és belelkesül, pláne miután az új karakterek egy szörnyű összeesküvés-elméletet vázolnak fel, amely ha beigazolódik, alapjaiban rengeti meg az X-akták osztály múltbéli nyomozásait, az amerikai történelmet, meg úgy általában mindent.
Ahhoz képest, hogy ilyen kraftosan indít az új rész, amint elkezd kibontakozni a sztori, úgy válik egyre kiábrándítóbbá. A legelején Mulder klasszul összefoglalja nekünk a sorozat históriáját, illetve mindazt, amit az Amerikában valaha látott ufókról tudni kell, majd egy 1947-ben játszódó izgalmas jelenetet követően beköszön a klasszikus nyitány, amely a zenével és az ismerős képsorokkal teljesen lázba hozza az embert. Azonban ezzel kész is: innentől kezdve lassan, de biztosan romlásnak indul a produkció. Sebtében követik egymást az események, és az abszurdnál abszurdabb infókat olyan magától értetődőként tálalják a készítők, hogy attól a történet rövid úton röhejessé válik. Befejezésül az új konspirációs elmélet adja a kegyelemdöfést az egésznek, ugyanis az már végképp olyan szinten nevetséges, hogy ez embernek el is megy a kedve a rész továbbnézésétől. Sajnos érződik az alkotáson, hogy Chris Carter továbbra sem egy profi rendező, ugyanis összevissza ugrál időben és térben, amellyel még inkább zavarossá és nehezen fogyaszthatóvá teszi a művét.
Amekkora arculcsapás maga a történet, annyira örvendetes újra együtt látni David Duchovny és Gillian Anderson ikonikus párosát. Ugyan a tisztességes felvezetés hiányában nem tudjuk meg, hogy a mindennapokban mégis mi velük a helyzet, de ezen legalább ügyesen átvezetik a nézőt, hiszen még mindig flottul működnek egymás oldalán. Duchovny Mulderként kezdetben laza és kissé hobós, mígnem az új információk hatására láthatóan visszaváltozik azzá a teóriákban mindenáron hinni akaró nyomozóvá, aki régen volt. Vele szemben Scully meg olyan, mint aki nem is változott semmit, maximum egy hangyányit öregedett – bár azt azért meg kell hagyni, hogy Gillian Anderson elég jól tartja magát. A két főszereplő tehát továbbra is érdekes, a kémia is megvan köztük, szóval rájuk nem lehet panasz. Mellettük Joel McHale egy rém meggyőződéses, még Muldernél is elvakultabb alakot játszik, aki ennek dacára nem túl érdekes, inkább kétdimenziós karakter. Az Annet Mahendru alakította Sveta még nála is laposabb figura, ráadásul folyamatosan olyan látványosan kétségbe van esve, hogy az embernek kedve lenne rákiabálni, hogy „Szedd már össze magad!”. Futólag előkerül még Mitch Pileggi is mint Walter Skinner, noha őt éppen csak mutatóba kapjuk meg, hogy lássuk: létezik még és benne lesz a folytatásban.
Összességében csalódáskeltő az új X-akták. Szép dolog a szándék és a Carter-Anderson-Duchovny trió ismételt összefogása, de az első rész alapján semmi újat és eredetit nem fogunk kapni a minisorozattól, legfeljebb csak egy olyasféle sokadik bőrlehúzást, amilyen az X-akták – Hinni akarok! című mozifilm volt. A történet mögötti koncepció iszonyat erőltetett, miközben a produkció több sebből vérzik: egyik ilyen a már említett rendezés mellett a CGI is, amelybe a Fox igazán ölhetett volna több zsetont, hogy egy 2016-os tévés színvonalat idéző, tisztességes munka legyen. A folytatást illetően a még évtizedek múltán is remek főszereplő páros ad némi reményt, valamint a nyitóepizód lezárása, amely némiképp jobb lett az azt megelőző negyven percnél. Mindazonáltal a keserű szájízt még ez sem enyhíti, miután Chris Carter súlyos mítoszrombolást visz véghez ezzel az alkotásával. Tudniillik az egy dolog, hogy az eredeti sorozat anno túljutott a puszta sejtetésen, és már a ’90-es években is tényként közölte a nézőkkel a földönkívüliek és az egyéb mutáns szerzetek létezését, csakhogy az új X-akták ezt már olyannyira a csúcsra járatja, hogy azzal előbb válik önmaga paródiájává, semmint egy komolyan vehető és élvezetes produkcióvá.
