A szeretet ünnepe a hozzá kapcsolódó tárgyak, a karácsonyfák, égők, díszek és persze az ajándékok miatt sokak szemében az év legszebb napja.

A Jézus születésére emlékező ünnepet a 325-ös első nikalai zsinat óta december 25-én ünnepeljük, karácsonyfát viszont csak a XV. század vége óta állítunk. Magyarországon ez a szokás csak a XIX. század második felében terjedt el.

A fákra kezdetben ostyát, diót és almát aggattak, és gyertyákkal világították ki, később megjelentek a fa- és textildíszek, mézeskalács-alakok, de az 1800-as évek dereka óta a csillogó díszek váltak a legnépszerűbbé. Ezek eleinte természetesen üvegből készültek, később azonban átvették helyüket a műanyagok.

Az elektromosság elterjedésével az egy- vagy sok színű, később pedig villogni is képes izzósorok váltották fel a gyertyákat, de a csillagszóró népszerűsége töretlen.

A szaloncukor gyökerei egészen a XIV. századi Franciaországban megjelent fondantig nyúlnak vissza, de a reformkorban Magyarországra érkező, Jókai által még szalonczukkedliként emlegetett édesség hamar csokoládéval borított, különböző ízesítésű, díszes csomagolású karácsonyfadísszé vált.

Az ünnephez egy egész sornyi hagyomány kapcsolódik, melyek sorát december 13-án a Luca napja nyitja, mikor a boszorkányok ellen fokhagymát dugtak a kulcslyukba, az ajtófélfába kést állítottak, az ajtóra pedig fokhagymával keresztet rajzoltak. Ezen a napon tilos sütni, mosni és fonni, de kölcsönadni sem volt ajánlott, hiszen az elkért dolgokat könnyen megkaparinthatták a boszorkányok.

Ekkor készült a Dunántúlon a Luca-tök – amely hasonlít a tengerentúli Halloween-tökre –, de természetesen a Luca széke is, amelyre az éjféli misén ráállva a férfiak felismerhették a boszorkányokat.

Fontos része a hagyományoknak a betlehemállítás is. A szokás Olaszországból, majd nyolcszáz évvel ezelőttről származik: Szent Ferenc 1223-ban, egy grecciói barlangban állíttatta fel az első betlehemet és játszatta el Jézus születésének történetét, amely óriási sikert aratott, és lassan elterjedt más országokban is. A legrégibb magyar betlehemes játékok a XVII. századból valók.

A Szentestén a pásztorok vesszőkkel járták körbe a falut, melyekből a gazdasszonyok a kötényükkel húztak ki néhány szálat. Az állatokat ezzel megveregetve úgy hitték, hogy azok a következő évben nem betegsznek majd meg.

1932 / Fotó: Fortepan

Karácsony napján, az Esthajnalcsillag feljövetele után vette kezdetét az ünnepi vacsora, melyhez mindent egyszerre az asztalra pakoltak, hiszen ha a gazdasszony felállt volna közben a többi ételért, akkor tyúkjai sem tojtak volna többé jól. Az asztal alá szalmát tettek, emlékezve Jézus jászlára – ezt később a jószágoknak adták, de nem ritkán a kerti gyümölcsfákra is kötöttek belőlük.

1939 / Fotó: Fortepan

Az asztalon a bab, hal, lencse, borsó, dió és mák mellett helyet kapott némi gabonamag (később ezeket a tyúkoknak adva azok jobbat tojtak) is. Sokáig előételként mézbe mártott fokhagymát, vagy dióbelet ettek, hogy ezzel is elűzzék a gonosz lelkeket.

A vacsora után sokszor az asztalt sem szedték le, hogy a betérő kis Jézus is kaphasson vacsorát, de a morzsákat másnap összegyűjtötték. Ezzel gyógyították később betegeiket, űzték el a rontásokat, de úgy hitték, hogy az az állatok termékenységére is jó hatással van.

Szokás volt egy almát annyi szeletre vágni, ahányan ülnek az asztal körül, hozzátéve, hogy amilyen kerek az alma, olyan kerek és összetartó legyen a család is a következő évben.

A gyerekek kisebb-nagyobb csoportokba verődve járták a házakat, és apró ajándékokért karácsonyi énekeket énekeltek. Ezt hívták mendikálásnak.

Az éneklésből a felnőttek sem maradtak ki: ők este indultak el, verses, énekes köszöntőt mondva a környező házak lakóinak.

Főleg a Dunántúlon fordul elő a regölés szokása, melynek keretében a regösök  karácsony másnapjától vízkeresztig csoportosan járják a falut, minden (főleg a fiatal lányokat rejtő) háznál megállva, regösénekeket énekelve. A láncos bottal és köcsögdudával járó énekesek hagyománya egészen az ősmagyarok koráig nyúlik vissza, mikor ezek a féfiak a sámánok énekmondói, vagy ráéneklői lehettek.

Egy házba betérve énekkel köszöntik az ott lévőket, majd jókívánságaikat fejezik ki. Ezt követik a misztikus jelenetek (melyekben gyakran előforduló elem a csodaszarvas, vagy épp Szent István), aztán az ott lakó fiatal lányt az összeregölés keretében egy legénnyel adják össze. Végül a záradékban utalnak az őket megillető jutalomra, és persze meg is átkozzák azt, aki nem ad semmit.

Szent János napján, december 27-én került sor a borszentelésre. Ekkor a családok bort vittek a templomba, amelyet a pap megszentelt, gyógyító erőt adva neki.

A Jézus születésekor megölt betlehemi csecsemők emlékét őrzi az aprószentek napja (december 28.). Ekkor a családok gyermekeiket a szomszédba küldték, ahol megvesszőzték őket, hogy egészségesek legyenek a következő évben is.

Ezek a szokások mára jórészt már eltűntek, bár a kisebb falvakban talán még őrzik egy részüket, és a hagyományőrző csoportok is tesznek a fennmaradásukért.

A 24.hu szerkesztősége ezúton kíván minden olvasójának békés, boldog karácsonyi ünnepeket!