Bodmer János Gáspár badeni sóbányaigazgató és a bécsi Bollinger cég egy brit építőmester, Henry Palmer lófogatú lebegővasút-tervének továbbfejlesztésével 1826-ban készítette el egy lebegő vasút tervét, amely Pestet Szolnokkal és Debrecennel kötötte volna össze, és lehetővé tette volna a lóvontatással történő teherszállítást.
Az ötlettel több magyar arisztokratát, gazdag kereskedőket, sőt, József nádort is meggyőzték arról, hogy megéri belevágni a projektbe, így hamarosan részvénytársaság alakult, amely a nádor javaslatára előbb egy próbavonal létesítését célozta meg.
Alig négy hónap alatt, 1827 augusztusára el is készült a város szélét jelentő Hatvaner Linie-nél (a mai Rákóczi út vége, a Baross tér) induló, a kőbányai szőlők mellett elhaladó, majd kétfelé váló vonal. Az egyik ág a Kauser-féle kőbányákat és a Szépítő Bizottmány kőbányáit érintve a Lechner-féle téglaégetőig ért, a másik pedig a magán- és kváder kőfejtők mellett haladva az ottani téglaégetőig tartott.
Az egy német mérföld (7,5 km) hosszú pálya Pest felé lejtett, hiszen a szállítás abban az irányban történt. Az augusztus 20-i próbán hét kocsi vett részt, melyeket 448 mázsányi kővel, gabonás zsákokkal, négy hordó borral, negyven mázsa gyapjúval, téglával és hasábfával raktak tele, két ló mégis könnyedén elhúzta őket.
Az ötlet hiába tűnt azonban eleinte működőképesnek, Szolnokig, illetve Debrecenig való kiépítése mégsem valósult meg, hiszen a kőfejtők és téglaégetők sem akarták kiengedni a kezükből a szállítást, de ha mégis, akkor sokkal inkább bíztak a szekeres fuvarosokban, és komoly tervezési hibák is rontották a vasút túlélési esélyeit.
A rendszer működése télen a dér miatt sokkal nehézkesebb volt, de a pályát összetartó csavarok egy része is megadta magát a hidegnek, sőt, a puhafa pálya sem volt épp a legjobb ötlet. A nagy erejű szelet sem bírta, mivel a kocsik ilyenkor veszélyes mértékben lengeni kezdtek, így gyakran le kellett állítani a szállítást, megvárva, míg a szél kitombolja magát.
Hét hónappal az első próba után, 1828. március 20-án a vasutat üzemeltető részvénytársaság az egész vonal elbontása mellett döntött. A maradványok egy részét később a Lánchíd építéséhez használták fel, a faanyag és a sínek eladásával pedig rendezték a vállalat tekintélyesre nőtt adósságait.