Kambodzsa, 1966. Az Angkor Watot körülvevő őserdő mélyén vagyunk. A khmerek monumentális templomai összeolvadnak a vegetációval. A fák óriási gyökerei a feledés álmába merült századokban befurakodtak a kövek közé, a legkisebb ellenállás útját követve, kérlelhetetlenül, elpusztíthatatlanul. Mára elválaszthatatlanul egybeforrtak az istenkirályok örökkévaló templomaival. A fiak leküzdhetetlen vágya, hogy még nagyobb templomokat emeljenek, mint apáik, és még nagyobb területeket hódítsanak meg, arra vezetett, hogy az ország túlnőtt önmagán, s e túlzott növekedést természetszerűleg követte a hanyatlás, az idegen megszállás és a pusztulás. Az emberek eltűntek, és a trópusi növényzet foglalta el a helyüket. Az emberek csak évszázadokkal később tértek vissza. Elsőként az ámuló francia archeológusok érkeztek, majd a nyomukban a buddhista szerzetesek.
A legnagyobb templom fő kupolája alatt mozdulatlanul ül az Arany Buddha, és sosem változó, szelíd mosolyával szemléli az elhaladó évszázadokat. Feje fölött a boltív sok tízezer denevérnek ad otthont. Éjszaka ott röpdösnek a Buddha feje felett. Az a szonáris navigációs eszköz segít nekik a tájékozódásban, amely ott rejlik valahol vak rókaképük mögött. Gyorsan és némán röpdösnek, és hihetetlen pontossággal találják meg a szabad utat. Nappal azonban úgy lógnak a mennyezetről, mint apró, jelentéktelen zsákocskák. Amikor elpusztulnak, lehullanak, és ott maradnak a földön heverve a Buddha körül. Hatalmas, trópusi rovarok rajzanak fölöttük, amelyek a fáraók szent szkarabeuszbogarára emlékeztetnek, csakhogy ezeknek aranyszín szárnyuk van. A látogatókat óva intik tőlük, mert mérges a csípésük. A rovarok gyorsan eltüntetik a denevér lágy részeit: szervezetük átalakítja a szerves anyagot, hogy új petéket, lárvákat, összetett szemet, új szárnyakat hozzon belőle létre. Igyekszünk tisztes távolban maradni tőlük, de azért észrevesszük, hogy a Buddha odaadó hívei, akik áldozni kívánnak az oltárnál, egyáltalán nem félnek a rovaroktól. Meghajolnak, érthetetlen imádságokat mormolnak, színes szalagokat és virágokat aggatnak a Buddhát körülvevő deszkákra, vagy apró papírtekercseket dugdosnak a lábához. De a Buddha ügyet sem vet rájuk. Csak néz a boltív nyílásán keresztül szelíden mosolyogva, és egykedvűen szemléli minden élő dolgok állandó változását. Évszázadok jönnek és mennek, birodalmak emelkednek és omlanak össze, a tolerancia és a barátságos érzület korszakai váltakoznak a véres erőszak, a háború és a különféle ideológiák ürügyén elkövetett tömeggyilkosságok korszakaival. A denevérek, a bogarak, a kövek, a fák és az emberek nyomorúságos és szánandó imádságaikkal mind ennek az örök körforgásnak a részei. Évszakok jönnek, évszakok múlnak. De a Buddha keze meg se rezzen.
Jeruzsálem, 1985. Dolgozószobám ablakánál állok a Hadasszah Orvostudományi Egyetemen, és a rákos sejtek fejlődéséről szóló tanulmányomat diktálom. Jeruzsálem híres sárga építőkövei ragyognak a szemkápráztató napsütésben, az egyetem udvarában diákok ődöngenek, és kellemes szellő sodródik be a nyitott ablakon. A folyosó túloldalán lévő laboratóriumból tompa, alig hallható hangok szűrődnek át. A halotti csend és a kimondott szó inváziója közötti, kellemes, köztes állapotban vagyok. Elégedetten állapítom meg: a lehető legjobb lehetőség kínálkozik a koncentrált munkára.
Hirtelen egy jókora légy vágódik be a nyitott ablakon – és ennek a kellemetlen, szürkésfekete lénynek a zümmögése roppant idegesítő. Megpróbálok tudomást sem venni róla. A szoba tágas, hát miért ne férnénk el benne mind a ketten? Miért zavarnám meg légyvadászattal a lelkem nyugalmát? Megpróbálok dolgozni, de nem tudok. Figyelmem kristályát ideges frusztráció homályosítja el. A tóba követ hajítottak, és a vízben tükröződő, szépséges kép ezernyi, a szélrózsa minden irányába remegve szétfutó groteszk karikatúrára töredezett szét.
No, ebből elég! A légy után vetem magam, miközben dühöm pillanatról pillanatra növekszik. Csak egy gondolat marad a fejemben: meg kell ölnöm a betolakodót, gyorsan, irgalom nélkül. Hosszas vadászat után végre sikerül lecsapnom a legyet, s az döglötten hullik az ablakpárkányra. Végre folytathatom a munkát!
Visszatérek az ablak mellé, ahol korábban álltam, és megpróbálom összerakosgatni gondolataim cserepeit. De vagy bujkálnak valahol, romjaikra hullva az iménti fölfordulástól, vagy csak ülnek és duzzognak. Míg várok, pillantásomat magára vonja a párkányon heverő, szürkésfekete holttest. Csakugyan megdöglött – ezt jól telibe találtam. Halott most és mindörökre, ugyanolyan halott, mint én leszek majd egy napon. De… hát ez meg mi? Csak nem mozog még mindig? Hát mégsem öltem meg? Dühöm, amely az imént már elszunnyadt és fedezékbe vonult, ismét mocorogni kezd.
De hát miféle mozgás is ez? Egy élőlény saját, szabad akaratából soha nem mozogna így. A döglött légy hátulsó része mocorog, de valahogy tehetetlenül, mint egy apró kavics, amivel valaki játszik. Hát most meg mi történik? Valami fehér bújik ki a légy hátsó feléből – egy parányi féreg tekereg erre-arra. Hirtelen olyan szörnyű undor fog el, hogy kis híján elhányom magam. Ennek a hatalmas, gyönyörű légynek a testében egy parazita élősködött volna? Nem, az lehetetlen. Most hirtelen egész csomó fehér féreg dugja ki a fejét – vagy a farkuk lenne az? Öt, tíz, húsz – sorra kibújnak, és sebesen mászkálni kezdenek össze-vissza a döglött légy testén, valamit keresnek kétségbeesetten, de mit? De hiszen nyilvánvaló: az anyjukat keresik! Nyilván nőstény légy volt, amelyet agyonütöttem, tele kifejlett tojásokkal, amelyekből a lárvák már éppen kikelni készültek. Valami fölfoghatatlan jelből alighanem rájöttek, hogy az anyjuk elpusztult, és most katapultáltak, akárcsak a pilóta az égő repülőgépből. Már az összes kinn van, lehetnek vagy ötvenen, és vad, keresgéléssel elegy tiltakozásba fognak. Széles körben szóródnak szét a párkányon, talán nevelőanyát keresnek, vagy egy új, sötét, védelmező anyaméhet – vagy talán valami kárpótlást a tápláló biztonságért, amelyben kis idővel ezelőtt még ott rejtőztek, olyan ügyesen becsomagolva a rendelkezésükre álló, parányi helyre, hogy velük összehasonlítva a világ legtakarékosabbra tervezett szardíniásdoboza is nevetséges paródiának tűnik.
Undorom elszáll, és ámult csodálkozás váltja föl. A légy az evolúció csodáinak egyike, akárcsak én magam. A lárvák mögött, amelyek rövidesen fölhagynak a keresgéléssel, és békésen megadják magukat a halálnak a naptól izzó párkányon, ugyanolyan hosszú evolúciós folyamat áll, mint mögöttem. Az egyetlen különbség közöttünk, hogy az ő esetükben ez a folyamat más irányt vett. Milyen alapon követelne az én DNS-em több jogot magának, mint az övék? Mindketten ugyanannak a genetikai kódnak a nyelvezetét használjuk föl – testvérek vagyunk! Az én legfontosabb génjeim ugyanúgy megvannak őbennük is. Lélegzenek, cukrot égetnek, hogy energiához jussanak, sejtjeik éppen úgy kezdik és végzik az osztódást, akárcsak az enyémek. Igaz, az agyuk nem valami nagy, de birtokában vannak sok millió másféle képességnek, amelyek belőlem hiányoznak. Az emberi művészet egész története gyermekjátéknak tűnik, ha összehasonlítjuk egy olyan hihetetlen mesterművel, mint az összetett szem. A szárnyak tervének léghajókat megszégyenítő precizitása, gyorsasága és rugalmassága úgy viszonyul a legbonyolultabb, számítógép irányítású harci géphez, mint egy orgonaművész által előadott Bach-fúga annak primitív, gépi utánzatához.
A lárvák elpusztulnak, és az én csodálatomba alázat és bűntudat keveredik. Ugyanakkor, egy másik szinten valami más is történik. Miféle képzettársítás motoszkál az agyamban? Talán valaminek az emléke? Az érzelmi színezetét már jóval azelőtt sikerül azonosítanom, mielőtt rájönnék, miről is van szó. Serdülőkorom egyik elsüllyedt emléke, egy rég elfeledett „aha” élmény, valamiféle fölismerésé, valami olyasmié, hogy „hát persze, hogy így van, így már minden stimmel!” Érzem a szárnyak verdesését, amely a felismerés örömébe az elkerülhetetlen dolgok gyógyíthatatlan szomorúságát vegyíti. De hol lelem a szavakat, amelyek elmondják nekem, mikor, hogyan és miért éltem át ezt a hangulatot? Érzem, hogy jönnek, hogy kifelé igyekeznek a mélyből, de közben hatalmas mennyiségű kavicsot, hamis megfejtések garmadáját tolják maguk előtt, értelmetlen zajok hangzavarát gerjesztve. Lazítsunk csak: gondoljunk valami másra.
A gyepen át igyekszem hazafelé, virágok között, játékba merült gyermekek közt haladok el. Ha lenézek, látom Ein Karemet, Keresztelő Szent János faluját, s benne a sok templomot, az emberiség vágyakozásának letisztult jelképeit, amelyek ugyanakkor az áthatolhatatlan falak, a fölosztottság jelképei is, azé a sok vallásé, amelyek itt, Jeruzsálemben sokkal pompázatosabb és könyörtelenebb formájukban mutatkoznak meg, mint bárhol másutt a világon. És ekkor hirtelen agyamban fölbukkannak a keresett szavak, méghozzá németül: Die Welt als Wille und Vorstellung (A világ mint akarat és képzet), Schopenhauer 1818-ban megjelent főművének a címe, amely késő serdülőkorom felejthetetlen élménye volt. Hát persze! A légynek és ivadékainak akarata konfliktusba került az enyémmel. Ő belepusztult – én nem, vagy legalábbis még nem, e pillanatban még nem. De a DNS-ünk tovább él, s tovább küzd a világ meghódításáért, éppoly vakon, reménytelenül és kérlelhetetlenül, ugyanazzal a céltudatossággal vagy céltalansággal, attól függ, hogyan akarjuk értelmezni.
Ugyanakkor bennem van egy olyan képesség, amely hiányzik a légyből: az a képesség, hogy fogalmakat alkossak mindkettőnkről és közös világunkról. Ez a képességem agyamnak terméke, amely a létért való küzdelem eszközeként fejlődött ki, éppúgy, mint a kígyó mérge, a farkas foga vagy a vadmacska karma. De az agy struktúrája ráadásul a beszéd képességét is magában foglalja: képessé tesz bennünket az elvonatkoztatásra és a fogalomalkotásra, az idő fogalmának megteremtésére, sőt, néha, még az elfogulatlan elmélkedésre is. Ritkán, de megesik, hogy e képességünk segítségével kiléphetünk az akarat világából, s képzetként szemlélhetjük a világot, megszabadulva időtől és tértől, sőt még az okságtól is, úgy, ahogy azt Schopenhauer gondolta.
Csakugyan így lenne? Igen, talán, bizonyos szempontból. Csakhogy a világ mint képzet sohasem lehet teljesen mentes valamilyen érzelmi színezettől. Ennek alaptónusa lehet gyászos vagy fölemelő, pesszimista, mint Schopenhaueré, vagy magába foglalhat bizonyos mértékű optimizmust, mint a tizenkilencedik századi filozófusok többségéé. De vajon csakugyan el kell szomorítson bennünket, ha elfogadjuk Schopenhauer pesszimizmusát? Mit kell gyászolnom – azt, hogy én, mint egyén, előbb-utóbb elpusztulok, egy nap, egy év vagy egy évtized múlva – ezek az időtartamok amúgy is alig jelentenek többet egy röpke pillanatnál az örökkévalóság ege alatt? Vagy az életakarat vakságát panaszoljam-e, amely éppúgy rabságban tart minket, mint ahogyan a légy lárvái oda vannak szíjazva katapultülésükhöz? No nem, „Elektrának illik a gyász”. Gyászoljanak mások – nekem arra nincs időm. Azok a gondolatok, amelyek a lárvákban munkáló vak életakarat megfigyeléséből születtek, más tájak felé vezetnek.
Georg Klein: Vak akarat és önző DNS – válogatott esszék
