Az ötvenes években határövezetnek hívták azokat a területeket, amelyek az országhatártól 15 km-es távolságon belül találhatóak. Először a jugoszláv határnál jelölték ki 1950-ben, majd két évvel később az osztrák határ mentén. Erre a kb 1000 km hosszú, és 15 km széles területre csak speciális engedéllyel lehetett belépni. A területen lakóknak állandó engedélye volt, és ez az engedély a saját megyéjükön belüli más határövezeti településekre is felhatalmazta őket a belépéssel. Erre egy külön okmányuk volt, majd 1954-től a személyi igazolványban volt feltüntetve az engedély.
Akik azonban nem itt laktak, vagy más megye határövezetéből származtak, külön engedéllyel léphettek be erre a területre.
Ha valaki például Mohácsra, Kőszegre, Sopronba szeretett volna utazni, a lakóhelye szerinti illetékes rendőrhatósághoz kellett folyamodni engedélyért. A kérvényt meg kellett indokolni, és még abban az esetben is szükség volt munkáltatói igazolásra, ha a kérvényező nem szolgálati, hanem magáncélú utazáshoz kérte az engedélyt.
Ha az engedélyt megadták, az egyszeri alkalomra, egyetlen településre szólt, és az utazás előtt és után is le kellett jelentkezni. Voltak olyan városok, melyek a határsávon belül fekszenek, mégsem estek e szigorú előírás alá. Szeged, Makó, Mosonmagyaróvár, Szombathely és Nagykanizsa is szabadon “utazható” volt, ám ha onnan egy szomszédos településre akart volna átruccanni az utazó, azt csak akkor tehette, ha még az utazás előtt otthon megigényelte a belépési engedélyt.
A vállalati üdültetés
Az államhatalom ideológiájának fontos része volt azt bizonyítani, hogy a szocializmust építő munkások sokkal jobban élnek, mint a háború előtt, vagy a kapitalista országokban. Ehhez hozzátartozott az az elv is, hogy a nyári szabadságot ténylegesen pihenéssel töltsék az emberek, és ezt a szabályozott keretek között működő vállalati üdültetés szolgálta. Erre a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) által biztosított üdülőkben volt lehetőség. A nagyobb vállalatoknak saját SZOT-üdülője volt, a kisebb vállalatok társultan üzemeltettek egy-egy üdülőt. Az üdülésre a munkahelyen kellett jelentkezni, és egy-egy turnusra kaptak “beutalót” az emberek.
Az üdülőkben étkezést is biztosítottak, melyre külön előírások voltak. A SZOT Üdülési és Szanatóriumi Főigazgatósága felelt az üdülők megfelelő üzemeltetéséről, és az összes üdülőre vonatkozó élelmezési előírásokat egy kézikönyvben rögzítették.
A 14 napos üdülési turnusra összeállított menük megalkotásakor figyelembe vették a nyári és téli szezonális hozzávalókat is. Diétás étlaptervezet segítette a speciális igényű (jellemzően cukorbeteg) nyaralók kiszolgálását, és a gyermeküdülők konyhái számára is komplett menüsorokat készítettek. A kézikönyvben a több száz étel receptjéhez anyagnorma és önköltség-számítás is tartozott.
Hatvan évvel ezelőtt egy SZOT-üdülőben télen pihenő gyermek reggelire vajas kalácsot és kakaót kapott. A tízóraija alma volt, ebédre pedig szárazbabból készült levest, füstölt tarját burgonyapürével, és desszertnek kávékrémet evett. Délután uzsonnára kávét ivott, a vacsorája bácskai rizseshús volt céklával, és a nap zárásaként még egy almát elmajszolhatott. Ez összesen 16,70 Ft-ba került, és ebbe már az a kb. 30 dkg kenyér is bele van számolva, amit a napi étkezések során még elfogyaszthatott. Akkoriban ez a menü gondosan összeállítottnak és változatosnak számított, ma azonban már egészen máshogy nézne ki egy ideális ételsor.
Egy trendi, XXI. századi gyerekmenü jóval kevesebb tejet tartalmazna, több lenne benne a nyers vagy párolt zöldség, és a vacsora is valami könnyebb fogás lenne, mint a rizseshús. Alacsonyabb szénhidrát- és kalóriatartalom, magasabb rosttartalom, és sokkal több antioxidáns. A zöldségek és gyümölcsök szezonalitása kisebb hangsúlyt kapna, hiszen a legtöbb dolog ma már egész évben beszerezhető. Több lenne a szárnyashús, kevesebb a zsír és a sok cukrot, finomított lisztet tartalmazó pékáru.
