Poszt ITT

A partdobás és a szögletrúgás a hazugságok világa

Zsolt Péter
Zsolt Péter

szociológus. 2016. 06. 26. 16:00

Szociológusok, akik a futballal foglalkoznak számos témát szoktak érinteni. Szoktak írni róla úgy, hogy lehet akár a nemzetek közti háború okozója (El Salvador és Honduras – 1969), de úgy is, mint ami megteremti egy nemzet belső kohézióját. (Lásd most Magyarországot.)

A sport megjelenhet egy nemzet felemelkedéseként, egy társadalmilag elnyomott csoport kitöréseként, de úgy is, mint pótcselekvés, mikor is az érvényesülés és a kreativitás csak ezen a szelepen keresztül törhet a szabadba. (Lásd a szocialista társadalmak sportteljesítményét vagy a fekete sportolókat.)

Úgy is, mint ami a huliganizmus táptalajául szolgál, de úgy is, mint amely a rivalizációkat rituális keretek közé szorítja, és ez által civilizál. Gondoljunk csak a szurkolóarcra, mely ugyan nagyon ijesztő, de mégse okoz törzsi háborút, vagy a klubok kemény magjainak összecsapására, melyek minél gyakoribbak, annál biztosabb, hogy kialakulnak a verekedésnek játékszabályai.

Egyszóval sokféle módon szoktak írni a fociról és a foci körüli dolgokról a szociológusok, de egy valamiről még sehol sem olvastam, pedig kiböki a szemünk: a játékon belüli játékról. Igaz, nem olyan fundamentális megállapítások következnek, mint amiket a fenti nézőpontok hordoznak, de mégiscsak eltűnődhetünk rajta, hogy a fociban épp úgy benne van a becsület, mint a hazugság, és hogy ezek bár nem is függetlenek a szituációktól és a korszakoktól, de mégiscsak edzőkön és a játékosokon múlik. Bármikor változtathatnak rajtuk a szereplők, és mégis elég tartósak.

Amikor például két küzdőről kipattan a labda az oldalvonalon túlra, manapság egész biztosan jelentkeznek az érintettek, hogy ők akarnak szögletet rúgni vagy partdobást végezni. Sose nyújtják oda a másiknak a labdát, hogy „ti jöttök”. Miért viselkednek így?

Fotó: Pál Anna Viktória

A játék hevében érzékcsalódást élnek meg – gondolhatnánk elsőre. Ám aki maga is űzi/űzte ezt a sportot, akár csak a sarki grundon, az pontosan tudja, hogy mindig tudjuk, mi történt, és az az érdekes, hogy a bíró nélküli amatőr játékban milyen ritkán támadnak vitatott kérdések. A vita inkább a győzni akarásnak a függvénye, és nem az érzékcsalódásé. Nagy ritkán a helyzet lehet komplex, olykor vita lehet a szabályokról, de hogy kiről ment ki a labda, vagy hogy hozzáért-e a kézhez, őszinteség vagy hazugság kérdése, de nem a versenysportban. A versenysportban megjelenik a bíró, és pusztán az a tény, hogy ő nem mediál a vitatkozók közt, hanem dönt, egyfelől leegyszerűsíti és felgyorsítja a dolgokat, másfelől azonban megváltoztatja a viselkedést.

A bíró néha téved is, és a játékosok a győzelem érdekében akarják őt befolyásolni. A taccs-kérdésnél ez a helyzet, mindenki azt szeretné, ha irányában tévedne.  Riporterek gyakran úgy kommentálják a partdobásért és szögletrúgásért jelentkező játékosokat, hogy ebben csak a győzni akarás lendülete fejeződik ki. Ezt a „lendületet” hol megértő, hol tiszteletreméltó módon fogadják. Saját játékos esetén már pozitívan tekintünk rá, de az ellenfélnél is „megértjük”. (Szokták még úgy is értelmezni, hogy ennyi rafinéria a labdarúgás részét képezi.)

A focinak ez az a része, ahol a játékosok infantilizálódnak. Mert van ugye a bíró, az apafigura, akinek mindig igaza van, és a tények másodlagosak. A partdobás megszerzéséért folytatott küzdelem teljesen elszakad a valóságtól, lehet érte hazudni, és az ellenfél sem fog emiatt patáliát csapni. A partdobás és a szögletrúgás tehát a hazugságok világa, ahol a bíróra hatást gyakorolni érdem, az eredményén pedig nem illik fennakadni.

Van aztán a fociban íratlan lovagias szabály is. Amikor a földön fekszik egy játékos, illik kirúgni a labdát akkor is, ha a bíró nem állítja meg a játékot. Aztán, ha az ellenfélnél volt, de rendes volt és kirúgta a labdát, akkor mi jönnénk a szabályok értelmében, de ilyenkor meg illik visszaadni a játékszert. A focisták ezekben a szituációkban felnőttként viselkednek, akiket nem vakít el a győzelem, és akik nem várnak a bíró szavára, nem az ő utasítására rúgják ki, vagy adják vissza a labdát, hanem saját jószántukból.

Végezetül pedig vannak a lázadásos pillanatok, amikor az apa ítéletét nem akarják elfogadni. Bár teljesen irracionális a reklamálás, mert a rossz ítéletet úgy sem másítják meg, mégis felforrnak az indulatok, és még az újabb sárga lapot is kockáztatják a vitatkozók, csak hogy elmondhassák, amit akarnak.

Mind a három jelenség önmagában egy-egy csemege a játékot tudományosan elemezgető számára. A bíróval szembeni lázadásnak ugyanis – szemben az előbb mondottakkal – lehet racionalitása, hiszen az apa is ember, ha kellő nyomást rakunk a vállára, későbbi ítéleteit ezzel befolyásolhatjuk. Ha csak mindent lenyelünk, a bíró igazságtalansága akaratlan vagy szándékos rosszindulata elhatalmasodhat. Az igazságtalan ítéletet nem lehet szó nélkül hagyni, különösen, ha az jelentős, mint például a veszélyes helyrőli szabadrúgás. A tizenegyesek esetében pedig az a ritka, ha nem támad méltatlankodás, vita, lázadás.

Fotó: Pál Anna Viktória

A pályán történő lovagias viselkedést a riporterek mindig nagy elismeréssel kommentálják. A becsületesség bajnokaiként festik föl a focistákat, noha ez a fajta lovagiasság nem mentes annak belátásától, hogy pár perc múlva az én játékosom feküdhet a földre, és akkor meg én örülök annak, ha ezt az ellenfél csapata nem akarja kihasználni. Vagyis végeredményben nem jut egyik csapat sem előnyhöz a másikhoz képest, ha ilyen esetekben lovagiatlan, nincs értelme az önzésnek. Maga a fizikai fájdalom a legdirektebb visszacsatolás ahhoz, hogy ki tudjon alakulni a felnőttes lovagias viselkedés. Attól persze még meghatódhatunk rajta, hogy majd lesz, aki tudományosan megmagyarázza a lovagiasság racionalitását.

Amúgy a fizikai fájdalom nem biztosítja az egymás iránti tiszteletet, mert ha így volna, akkor ebben nem találkoznánk visszaéléssel. Pedig ott a jól ismert szimulálás az időhúzás kedvéért. Van, amelyik csapat jobban, van, amelyik kevésbé él vele. Nemzeteket szoktunk ez alapján egy sör mellett igen határozottan osztályozni.

A foci tehát nemcsak a játékról, de a játszmákról, sőt még nemzetkarakterológiáról is szól. S bár szerethetnénk, hogy tisztább legyen, mert ugyan minek tépik egymásról a pólót (volt idő, amikor a játékosok nem használták a kezüket), miért követnek el taktikai faltot (nos, ez mindig volt), és miért hazudoznak szüntelen, hogy bedobáshoz juthassanak (ez utóbbit meg kéne nézni a régi idők focijában, hátha e tekintetben is jobb volt a sportmorál)? Miért vitatkozunk mi emberek annyit olyankor is, amikor tudjuk, hogy nem nekünk van igazunk? Miért olyan erősek az érzelmeink, máskor meg miért ravaszkodunk? Megint máskor meg miért vagyunk nagyvonalúak?

Bernd Storck vajon mit felelne azokra a kérdésekre, melyeket a focival kapcsolatban a cikkünkben érintettünk? Azt hiszem azt, hogy a dolog nem reménytelen azokban az esetekben sem, ahol éppenséggel nem a sportszerűséget látjuk. Ha a bíró tévesen is ítél ellenünk tizenegyest, arra nemcsak a gyermeki lázadás lehet reakció, hanem a felnőtt tudomásul vétel is. Ezzel ugyan nem gyakorolunk nyomást az apafigurára, de kiemel minket az önsajnálatból, a frusztrációból és más úton segít a győzelemhez. Akit nem ejt rabul az önsajnálat, az megőrzi a cselekvőképességét, és ezt csak egy nagy nemzettől tudja eltanulni egy kisnemzet. (Mármint létszám tekintetében értem itt a jelzőket.)

Holnap pedig jön egy edző, és azt fogja mondani a játékosoknak, hogy a partdobásnál és a szögletnél igen is oda kell nyújtani a labdát az ellenfélnek, ha tudjuk, rólunk ment ki. Na, az milyen meglepetés lesz.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.