Belföld

Hívhatjuk házasságnak, a társadalom szemében két ratyi lesz, aki együtt él

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2017. 07. 18. 11:12

„Én egy ilyen HIV-es buzi vagyok, egyben tótumfaktum és minden lében kanál” – így mutatkozott be Bereczky Tamás HIV-ellenes aktivista az interjú egyeztetésekor. Tamás hivatalosan szociálpszichológus kutató, és bár Európa-szerte elismert szaktekintély, itthon mégis széllel szemben kell helytállnia a HIV-vel kapcsolatos tudatlanság ellen. Szerinte a Pride-nak alapjaiban másként kellene működnie, a melegházasság és a jogegyenlőség meg önmagában semmit nem ér. Interjú.

Emlékezetes bemutatkozással indult az ismeretségünk, hadd kérjek egy klasszikus verziót is.

Igen. Bereczky Tamás vagyok, ötvenéves, meleg, HIV-fertőzött, volt szerhasználó, elvált, zsidó értelmiségi apa.

Több sebből vérzik ez a történet.

Igen, elég interszekcionális az identitásom. Queer-feminista gondolkodónak tartom magam, habár ezek divatos buzzwordök, de van mögötte tartalom, valami, amit gondolok erről a témáról. Tizennégy éve élek HIV-vel, és tizenhárom éve dolgozom aktivistaként. Amit csinálok, a világban kezelési aktivizmusnak meg prevenciónak hívjuk. A kezelési aktivizmus azt jelenti, azzal foglalkozom, hogy azok az emberek, akik HIV-vel élnek, megfelelő minőségű és kellően megbízható ellátásban részesüljenek nem csak Magyarországon. Egy nemzetközi szervezetben dolgozom, ez az európai HIV-vel élők, vagy nem feltétlenül azzal élők, de attól érintettek legnagyobb hálózata.

Ezt úgy kell érteni, hogy ez a munkája?

Így van, ma már azon kevesek közé tartozom Európában, akik abból élünk, hogy páciensaktivisták vagyunk. De nem csak ezt csinálom, az Európai Páciensakadémiának, az EUPATI-nak vagyok a kommunikációs vezetője, ez egy a teljes Európai Uniót felölelő projekt, ami olyan szakértő betegeket képez, mint én is, illetve az egészségügy iránt érdeklődő széles közönségnek biztosít tájékoztatást arról, hogy a gyógyszerkutatás, a gyógyszerfejlesztés, a klinikai vizsgálatok, a teljes klinikai fejlesztési folyamat hogy működik, illetve érdekérvényesítő meg páciens-képviseleti munkát is végzünk, de inkább megtanítjuk különböző betegségekkel élőknek, hogy hogyan tudják hatékonyan érvényesíteni az érdekeiket. Emellett kutatok is, ezek szociálpszichológiai, szociológiai kutatások, és dolgozom elég sokat Magyarországon is, ez persze nem fizetett munka, hanem aktivizmus, önkénteskedés.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Miért a HIV? A saját diagnózisa tette fontossá ezt a témát?

Mindig nagyon „csinálós” voltam, egész életemben, nem ülök meg veszteg, izgága vagyok és minden lében kanál. Azzal, hogy HIV-fertőzött lettem, és elkezdtem tanulni erről meg utánanézni, tulajdonképpen kapott egy keretet az, hogy mindig nagyon aktív voltam. Már gimnazista koromban is strébernek tartottak, aztán elég mélyen belekeveredtem a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején az egyetemi politikai mozgalmakba, tüntetéseket szerveztünk – ez a rendszerváltás megelőző időszaka volt, amikor a mára már elhíresült és rossz hírű HÖK-ök megalakultak. Akkor még együtt dolgoztunk azokkal az emberekkel, akikből később politikusok lettek. Belőlem nem lett politikus, alkalmatlan vagyok rá, nagyon ügyetlenül hazudok, hirtelen ember vagyok, indulatos, és – ahogy a közelmúltban fogalmaztam – az a fajta ember, akit fel lehet küldeni a barikádra, és kiabálok, ahogy a torkomon kifér, de sajnos le is lőnek.

Emiatt aztán alkalmatlan vagyok politikusnak, és másfelé mentem el, elkezdtem tolmácsolni meg fordítani, családom lett, de mindig megvolt bennem, hogy csinálni akarok dolgokat.

Az életének az első több mint felében egy példás, heteroszexuális családapaként élte az életét?

Ha már feltétlenül mondani kell valamit, akkor biszexuális vagyok és sorozatmonogám, könnyen esem szerelembe, és nem volt soha fontos, hogy akit szeretek, az egyébként milyen nemi szerveket hord a lába között. Pusztító, őrületes nagy szerelem volt a a mienk a volt feleségemmel is, a mai napig nagyon jó barátok vagyunk, és csak együtt sikerült felnevelni a gyerekemet. Amikor különváltunk, akkor elhatároztuk, hogy nyilván el fogunk baszni egy csomó mindent, de ugyanakkor az jár neki, hogy legyen apja meg anyja, és most van egy elég jól sikerült, nagyon sikeres és rendkívül vicces lányom. De mindemellett folyamatosan azt gondoltam, hogy nekem van dolgom vagy mondanivalóm, és amikor jött a HIV-fertőzés meg utána mindenféle egyéb kérdések, akkor lassan összeállt a kép, hogy én ebben tudok mondani valami relevánsat.

Mert nagyon sok HIV-fertőzött él úgy, hogy beveszi a gyógyszerét naponta egyszer, és éli az életét. És ez tök oké. Ami nem oké, hogy ettől még a stigma ott van, a diszkrimináció ott van, a problémák ott vannak.

Én hoztam egy tudatos döntést, hogy ez olyasmi, amit csinálni kell, nem fog magától elmúlni a stigma, a diszkrimináció meg az egész, a betegséget övező értetlenség, és itt az ideje, hogy tegyünk valamit.

És hogy miért gondolom azt, hogy ezt a melegszervezeteknek kell csinálnia, legalábbis ebben a térségben? Ez azért van, mert Közép-Európában, meg egy picit még tőlünk nyugatabbra is a HIV-fertőzés meg az AIDS az alapvetően még mindig a meleg férfiak betegsége. Szépíthetjük, de ez így van. A melegszervezetek meg azt mondják, legalábbis ebben a térségben – Nyugat-Európában, Amerikában, sőt Afrikában sem –, hogy válasszuk el ezt a két dolgot, legyenek melegszervezetek és legyenek HIV-es szervezetek, működjünk együtt, de a kettőt ne toljuk össze, mert az erősíti a stigmát, mert azzal azt mondjuk, hogy

lám-lám, a melegszervezetek azért foglalkoznak a HIV-vel, mert a melegeket pusztítja korunk pestise.

Miközben pedig tudjuk azt a szociológiai irodalomból, hogy pontosan az ellenkezője az igaz: ha különválasztom a kettőt, épp azzal erősítem a stigmát, mert visszaigazolja mind a HIV-vel nem élőknek, mind a HIV-vel élőknek, hogy ehhez nekünk nincs közünk. Intézményesen mondjuk azt, hogy vannak a melegek és vannak a HIV-fertőzöttek, miközben a kettő – legalábbis ebben a térségben – átfedésben van. És nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy úgy teszünk, mintha ez nem így lenne. Nincs olyan meleg férfi ebben a térségben – erre is vannak kutatások –, aki ne gondolna a HIV-re vagy az AIDS-re életében legalább egyszer, de inkább minden nap. Ez velünk van és ezért foglalkozni vagyunk kötelesek vele, a melegszervezetek és a Pride is köteles vele foglalkozni. A másik probléma, ami itthon kevésbé, de jellemző, hogy a Pride-mozgalom kommercializálódásával megfeledkeztünk arról, hogy az első Pride, Stonewall és Stonewall után is, lázadások voltak. Emberek lázadtak a társadalmi renddel és azzal szemben, ahogy a társadalom a mai napig szisztematikusan elnyomja a szexuális kisebbségeket. Ehhez képest mit látunk ma? Szivárványos zászlóba csavart kapitalista nagyvállalatok zászlói alatt vonulnak a melegek, mintha minden rendben lenne. Van egy megnyitóbeszéd, amiben valaki elmondja, hogy azért kicsit gáz van, de utána mindenki táncol és Red Bullt iszik. Úgy, hogy a Red Bull tulajdonosa egy szélsőjobboldali, neonáci osztrák aggastyán, aki éppen most indított egy neonáci, szélsőjobboldali hírportált. Mi van?

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Az LMBTQ-közösség pozitívkommunikáció-őrülete ez? Jó benyomást tenni, a pozitívumokat kiemelni, ez a cél?

Igen, és ez hazugság. És azoknak, akik HIV-vel élnek, azoknak ez a megkülönböztetésnek egy nagyon gyilkos formája. Van egy közösség, amihez én elvileg tartozom, és ez a közösség nem vesz tudomást az én problémáimról. Lesz egy hasadék, vannak a jó melegek és jó leszbikusok, akik azért harcolnak, hogy jogaink legyenek meg örökbe fogadhassunk

– teszem hozzá, miért akarunk házasodni, amikor a házasságoknak több mint a fele válással végződik a melegek között is, na mindegy –, és közben vannak a rossz melegek, akik AIDS-esek, meg szert használnak, meg össze-vissza dugnak mindenkivel, ahelyett, hogy tisztes házasságban élnének. És közben tetemes méretű szociológiai irodalma van annak, hogy ha a melegeket azzal vádolják, hogy többet szexelnek, mint az átlag, annak mi az oka, így van-e, mikor van így, mikor nincs, és főleg: miért foglalkozunk ezzel egyáltalán? Azért ilyen fontos, mert a szex összekapcsolódik a betegségekkel, és létrejön egy furcsa társadalmi diskurzus, hogy a melegek sokat szexelnek, aki sokat szexel, az beteg, hisz a szex már eleve tabu. Szerintem meg nem ezzel kell foglalkozni. Azt csinálsz, amit akarsz, használj szereket, mindenki feküdjön le mindenkivel, de tudd, hogy mit csinálsz, ismerd a kockázatokat, vigyázz az egészségedre, és vállalj felelősséget magadért és a másikért. Ez egy közös felelősség. Én gondoskodom arról, hogy beszedem a gyógyszeremet, és nem vagyok fertőző, te meg tudd, hogy mit csinálsz.

Mi megpróbáljuk, amit tőlünk telik és szél ellen pisálunk, és közben azt mondják nekem a Pride szervezői meg a melegszervezetek, hogy

oké, hogy szél ellen pisálsz, de lehet, hogy nem jó szögben, és hogyha erősebben nyomnád, akkor lehet, hogy sikeresebb lennél.

A teljes felelősséget rátolni azokra, akik HIV-vel élnek, vagy komolyan veszik a fenyegetést, az igazságtalan és kontraproduktív. És ugyanez vonatkozik a szerhasználatra is. Ez is olyan, amiről nem szeretünk beszélni, különösen nem abban az országban, ahol az alkoholbetegségben listavezetők vagyunk, és tudjuk, hogy a melegek és különösen a leszbikusok sokkal többet isznak, mint a szexuális kisebbséghez nem tartozók, erről is van kutatás, ezek tények. Közben pedig az alkoholfogyasztás az állami propaganda szintjén jelenik meg, mint támogatandó cél. Hogy beszéljünk így ártalomcsökkentésről? Vagy arról, hogy mi a helyzet Magyarországon a drogos szexszel, vagy a herbállal vidéken, vagy

mi történik, ha megpróbálsz melegként élni falun, és ha nem megy, és eljössz a fővárosba és nincs más lehetőséged, mint hogy szexmunkás legyél. Ezekről nem beszélünk, mert ez mind kényelmetlen és nem olyan jól eladható, mint a melegházasság.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Szerelemről könnyebb beszélni, mint arról, hogy egy meleg fiatal belehal-e a mindennapjaiba.

Igen. Pedig ráadásul nem is a szerelemről beszélünk, hanem egy elavult jogintézményről, ami már a heteróknak se kell! Értem, hogy a melegházasság metafora, és magában egyesíti a jogegyenlőség számtalan aspektusát, de ha rá tudom tenni egy meleg kapcsolatra a „házasság” feliratú piros ászt, akkor ott egyből létrejön a jogegyenlőség? Sajnos nem ez történik. Ragaszthatok rá bármilyen címkét, az a társadalom többségének szemében  továbbra is két ratyi lesz, aki együtt él. Ha házasságnak nevezem, az még nem változtatja meg az emberek alapvető attitűdjét, azt, hogy hogyan viszonyulnak a melegekhez, vagy bármilyen szexuális kisebbséghez. És a problémák eltagadása, bagatellizálása meg kiszervezése is arra szolgál, hogy ne jöjjön létre semmiféle attitűdváltozás.

Mi hozhatna változást?

A felvilágosítás, az őszinte beszéd, a büszkeség. A meleg büszkeség ugyanis nem azt jelenti, hogy évente egy délutánt a tűző napon szivárványos zászlóba csavarva, Google feliratok alatt táncolsz. A meleg büszkeség az, hogy amikor odajön hozzád a felvonuláson a Jogriporter riportere a kamerájával, akkor nem futsz el. Az a büszkeség, amikor kiállsz és azt mondod, ez én vagyok, ezt gondolom, ez meg ez igazságtalan, és nekem ebbe beleszólásom van – ezt nevezzük büszkeségnek. Meg azt, ha azt mered mondani, hogy nem, a radikális feminizmus meg a könnyfacsaróan tehetségtelen Kemény Zsófi nem a melegek dolga. Miért elvárás, hogy nekem meleg aktivistaként a radikális feminizmus céljaiért kellene küzdenem, amikor pont ők szóba sem állnak velem, mert faszom van? Ez abszurdum, hogy lesz ebből együttműködés? A szolidaritás azt jelenti, hogy meghallgatom a másikat is, és utána teszek, amit tudok.

Aztán ugye, megszűnt a Plusz, a magyar HIV-fertőzöttek egyesülete, egy-két ember személyes mulasztása miatt – elsikkasztották a pénzt –, most pedig azt mondja minden részes fél, hogy tessék legközelebb ügyesebben csinálni. De ha látják, hogy nem boldogulunk azzal, hogy létrehozzunk egy ilyen szervezetet, akkor tessék segíteni! Szeretném azt érezni, hogy ez érdekel valakit, mert attól, hogy nem érdekel senkit, attól még van ez a probléma. Azt is igazságtalannak érzem, hogy ha arról beszélek, hogy miért probléma Magyarországon is a drogos szex, akkor kétféle választ kapok: hogy ez marginális kérdés és csak néhány embert érint – persze ezt csak addig mondja bárki, amíg az illető nem egy családtagja. Továbbá az Európai Járványügyi központ és a WHO sem mondja, hogy ez egy marginális kérdés, mert ez nem az – vagy azt mondják, hogy megérdemlik. Ami azért egy elég kemény fasiszta érv.

A másik pedig, amit igyekszem mindig érthetővé tenni, hogy igen, nagyon fontos a jogegyenlőség, őszintén hiszem ezt, és nem azt mondom, hogy vagy ez, vagy az, de ha azok az emberek, akik a jogokat élik, használják, ha ezek a testek tönkre mennek, ha a sírba isszák, dohányozzák magukat, akkor kitörölhetik a seggüket a jogaikkal. Mert ezek a jogok mit sem értnek emberek nélkül. És ez a közösség pusztul.

Rettenetes látni azt, hogy hogy lesz vége az életednek melegként 35-40 éves korodtól kezdve, és nem lehet erről nem beszélni, mert mit csinálok, kibe rakom bele a jogokat, ha nincs ember, ha nem marad közösség?

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

Magáról a HIV-ről beszéljünk kicsit, hogy áll most ez a betegség, mi az, amit tudni kell a diagnózistól kezdve odáig, hogy meddig él és ebbe hal-e bele a beteg?

Nem, ma már a világnak ezen a részén, meg sok részén az emberek nem AIDS-ben halnak meg, hanem ugyanannyi ideig élnek, mint mindenki más. Ehhez szedni kell a gyógyszeredet. Ahhoz pedig az kell, hogy elmenj tesztre, és tudd a státuszodat, és ha HIV-fertőzött vagy, akkor minél hamarabb elkezdj gyógyszert szedni. A gyógyszerek mellékhatásai ma már elhanyagolhatók, a hosszú távú mellékhatások is elég enyhék. Ma már sok tízezer betegév tapasztalata áll rendelkezésre, tudjuk, hogy ha szeded a gyógyszeredet, akkor nem csak tovább élsz – ugyanannyi ideig, mint aki nem HIV fertőzött –, de nem is fertőzöl tovább, mert annyira lecsökken a véredben meg a nemi váladékaidban keringő vírusmennyiség, hogy az már nem fertőző. Erre van egy nagyon nagy, évek óta folyó nemzetközi vizsgálat, amiben lassan már kilencvenezer nemi aktust vizsgáltak meg olyan párok között, akiknél az egyik fél HIV-fertőzött, a másik nem, és nem védekeznek, és aki HIV fertőzött, az gyógyszert szed. És ebben a vizsgálatban egyetlen egyszer sem történt meg a vírus átadása.

Tehát nagyon nagy biztonsággal mondhatjuk azt, hogy aki kezelésben van, az nem fertőz. Ez egy nagyon fontos dolog, mert ott megáll a betegség.

A HIV-fertőzést megállapítani csak HIV-teszttel lehet, minden más matekozás teljesen felesleges. Nagyon sok e-mailt kapok továbbra is, amiben nagyon részletesen le van írva, hogy ki hogyan szexelt, és akkor mennyi esélye van. Nem tudjuk, kész, el kell menni tesztre, a sima vérvizsgálat nem mutatja ki a HIV-fertőzést. Velem lehet levelezni erről, de mindig ezt fogom válaszolni. Szokott jönni még egy kör, hogy de mi van akkor, ha ki is nyaltam – el kell menni tesztre, ez az egyetlen megoldás. A HIV-teszt ma már viszonylag könnyen elérhető, ingyen van és névtelenül készül el, hogyha kéred. A véradáson is tesztelik, de véradásra azért elmenni, hogy legyen egy HIV-teszted, az nagyon nagy pazarlás, a véradás viszonylag drága és nagyon fontos folyamat, és ezt azzal összezavarni, hogy te azért mész csak oda, mert nem mersz elmenni HIV-tesztre, az elég nagy butaság. Egyszerűbb elmenni tesztre, ráadásul ma már nem kell egy hetet várni az eredményre, egy perces tesztek vannak meg húsz perces tesztek.

Magyarország azon nagyon kevés országok közé tartozik Európában is, ahol azonnal kapsz gyógyszert, szakorvos írja fel, van most már több centrum – a László kórház az egyik, de van Pécsen meg Miskolcon, Debrecenben is –, ahol kifejezetten HIV-orvos van, infektológusok, akik erre szakosodtak, erre egyáltalán nem lehet panasz. Lehet, hogy az orvosok leterheltek, fáradtak, idegesek, nagyon sok beteget látnak el, de nem érdemes barátkozni menni a HIV-orvoshoz, nem arra van. De egyébként a HIV-ellátás az jó, korszerű gyógyszereket szedünk, most változott a protokoll, nem kell negyedévente vérvételre menni, elég félévente, vannak országok, ahol csak évente van vérvétel, mert a kezelt HIV-fertőzött jó állapotban van. Hanem minden mással baj van viszont.

Mivel a HIV-fertőzöttek a szakellátásnak köszönhetően nem halnak meg AIDS-ben, ezért ugyanolyan betegségeik lesznek, mint mindenki másnak, és itt keletkeznek a bajok abból, hogy nincs szakorvos, aki el merné látni a HIV-fertőzötteket.

És nem az a baj, hogy nem tudná – hiszen a HIV-fertőzöttekkel majdnem mindig ugyanazt kell csinálni, mint mindenki mással – hanem az orvosok nem tanulják meg, az egyetemen nem foglalkoznak vele eleget, és nem azért diszkriminálnak az orvosok, mert hülyék, hanem mert nem tudják, hogyan változott meg ez a betegség az elmúlt 15 évben. De az is érdekes tapasztalat, hogy ha engem megkeresnek azzal, hogy ilyen vagy orvos kellene, és ha kiírom a Facebookra, hogy mondjuk fogorvosra van szükség Baranya megyében, aki ellát HIV-fertőzötteket, akkor órákon belül van egy lista, jelentkeznek emberek. De ha besétálsz az orvoshoz, és elmondod, hogy HIV-fertőzött vagy, akkor sajnos nagyon könnyen előfordulhat, hogy elküldenek.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Ebben is a tájékoztatás, a felkészültebb tudás segítene. Mert értem, hogy nem lehet folyamatosan lépést tartani, de annál sokkal korszerűbb infók vannak ma már, mint ami alapján a magyar szakellátás működik. Tehát hogy például nem jelent veszélyt a kezelt HIV-fertőzött páciens sem az orvosra, sem az asszisztenciára, sem a többi betegre nézve. Ezért felesleges őket például a jelenlegi protokollok szerint utolsóként műteni a műtéti nap végén, amit azért sem értünk, mert azt gondolnánk, hogy mindenkit egyformán steril körülmények között műtesz. Vagy nem vigyázol mindent páciensre és saját magadra egyformán?

A saját bőrén tapasztalta az elmúlt tizenpár évben, hogy mi változott a HIV-ellátásban. Mik a legkontrasztosabb változások?

Akkoriban például volt egy procedúra, aminek a keretében a Mária utcai bőr- és nemibeteg-gondozó klinika igazgató-főorvosától kellett átvennem a diagnózisomat, és a lelkemre kötötte, hogy ezt mindig, minden körülmények között magamnál kell hordani, és mint egy halálba menőt, úgy búcsúztatott el. És az egész nagyon embertelen volt és ez, úgy tudom, már nem így megy. Persze a HIV-diagnózist közölni sem, fogadni sem egyszerű továbbra sem, de van már rá módszertan. Amit problematikusnak látok továbbra is, az a stigma és a diszkrimináció még a meleg közösségen belül is, amiről beszéltem már, illetve a szakellátás hiánya és egyenetlen volta, hogy sokkal rosszabb a helyzet vidéken, mint Budapesten, és sokkal rosszabb a helyzet, hogyha szegény vagy, ami a teljes egészségügyi rendszer igazságtalanságaira rávilágít, de ez a HIV-fertőzötteket jobban érinti.

Nagy probléma, hogy teljesen eltűnt az iskolákból az egészségnevelés, nemcsak a szexuális egészségnevelés. Olyan dolgokat kérdeznek tőlem az emberek, olyan keveset tudnak a testükről, hogy csodálom, hogy tudják, hogy enni kell, hogy életben maradjanak. Nem kellett volna leszerelni az óvszerautomatákat az iskolákban, nagyon nagy hiba volt. Volt egy olyan érv, hogy egyrészt sokba kerülnek – ez nem igaz, a mindennapos testnevelés meg hittanóra kerül sokba, az óvszerautomata nem – másrészt meg hogy ez arra bátorítja a kamaszokat, hogy többet szexeljenek. Pedig nem, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy védekezzenek, ha szexelnek – és mindig szexelni fognak.

Harmincezer éve nem tudjuk az embereket lebeszélni a szexről, nem érdemes még egyszer megpróbálni, nem fog menni.

Erről beszélni kell, és ha ettől rossz ember vagyok, kibírom, engem nem zavar, ha nem szeretnek. Az zavar, ha a józan ész szavát nem lehet hallatni.

Fotó: 24.hu/Berecz Valter

Nemrégiben született egy elég népszerű publicisztika Kedves Momentum, így inkább ne képviseljetek minket, buzikat! címmel arról, hogy olcsó politikai trükk a Momentum kivonulása a Pride-ra, és hogy nem visz előre a párt kommunikációja. Ezt az írást ön is megosztotta.

Igen, mert sok dologgal egyetértettem belőle, de azzal például nagyon nem értettem egyet, hogy álnéven publikálták, mert ez lenullázza a dolognak a büszkeség részét. De még meg is kerestek emberek, hogy én írtam-e, mert valóban hasonlít arra, amit én mondani szoktam. Szerintem elhinni, hogy politikusok támogatják a melegeket a választások előtt egy évvel, az csapda, naivitás. Én ennek nehezen ülök fel, piócáskodásnak érzem, azt is annak éreztem, amikor a Gyurcsány Feri engem elcipelt a Pride-ra és együtt vonultunk, mert már akkor sem volt HIV-prevenció. Mindaddig, amíg a Pride nem határozza meg magát egyértelműen politikailag, sebezhető marad minden ilyen befolyással szemben.

Ha a Pride újra szólna valamiről a bulizáson meg a szivárványkapitalizmuson túl, ha lenne valódi tartalma, akkor kevesebb ember lenne ott,

és lenne egy karakteres politikai arca – akkor elhinném, ha politikusok odajönnének. Addig ez teljesen nyilvánvaló szavazatvadászat, pont ugyanaz, mint ahogy a cégek támogatása is mind reklám és marketing.

Elképzelhető az az utópia, hogy egy párt valóban tesz az LMBTQ közösségért?

Persze, de ehhez őszintének kéne lenni, és ehhez olyan politikusokra lenne szükség, akik azt mondanák, hogy nekik előbbre való a közösség ügye, mint az, hogy a választóik szemében rövid távon népszerűek legyenek. A melegekkel szembeni diszkriminációval folytatott harc hosszú távú cél, és nem fél bele négy évbe itt, ahol mélyen gyökerező homofóbia van. És nem fogja azt mondani a politikus, hogy ugyan most nem fognak megválasztani, de tíz év múlva rám fog szavazni az összes meleg és leszbikus, mert én igenis kiállok.

Egyedül maradtunk, és hiba azt gondolni, hogy a neokonzervatív és neoliberális Momentum ezt meg fogja oldani. Nem lesz nekik fontos, ha hatalomra kerülnek is, ami nyilván kizárt, de ha mégis, akkor is a vagyonnal rendelkező meleg felső-középosztály lesz érdekes, és nem a sátoraljaújhelyi cigány meleg szexmunkás, aki herbált tol, ő nem lesz érdekes a továbbiakban sem. Ahogy a Momentum nem állt ki eddig sem semmilyen deprivált csoport mellett, és megmondták, hogy ők nem egy baloldali formáció. Márpedig az LMBTQ-mozgalom ontológiájánál, munkájánál, történelménél fogva baloldali kezdeményezés, nem tud nem az lenni, mert

szolidaritásról, az elesettek felemeléséről, a stigma és a diszkrimináció falainak lebontásáról, az emancipációról, az egyenjogúságról szól – ezek baloldali célok. Miért várjuk egy neojobboldali párttól, hogy ezeket támogatni fogja?

Fotó: 24.hu/Fülöp Dániel Mátyás

„Egyedül maradtunk” – elég lemondó gondolat ez, és a közösségi médiás oldalain is hasonlóan borús hangulatú posztjai voltak mostanában, mi ennek az oka?

Az egyik ok, hogy míg külföldön elismert szakember vagyok képzőként, kutatóként, aktivistaként, addig Magyarországon nagyon nehezen haladok a HIV-prevencióban. Én leülök mindenkivel és elmagyarázom, de akik döntéshozatali helyzetben vannak, azok szóba se állnak velem. Van egy zsák tudásom, szívesen odaadnám, és nem kell senkinek, ez az egyik, ami fájdalmas. A másik, hogy a fasizmusnak, az újnáci beszédnek az az előretörése, amit megfigyelhetünk ma Magyarországon, az engem személyesen nagyon fájdalmasan érint. Sokféle kisebbséghez tartozónak érzem magam, miközben középosztálybeli fehér férfi is vagyok, tehát az én szavazatom elég sokat nyom a latban, sok adót fizetek, része vagyok a magyar társadalom egy jól meghatározható osztályának, és mindezeket az identitásaimat rendkívül sérti a neofasiszta, neonáci eltolódás, és ez az, ami miatt nincs maradásom Magyarországon. Ahol kultúra lett abból, hogy azt gondoljuk, hogy az én butaságom az ugyanolyan értékes, mint a te tudásod, és ezért leszel szíves tisztelettel végighallgatni azt, hogy én a gyerekemet nem oltatom be, és fényt eszünk, mert ez a véleményem, ami szent.

Elképesztően rossz mentális állapotban van az ország, ennyi szorongást és depressziót én életemben nem tapasztaltam még sehol, ennyi boldogtalanságot. És ez azért van, mert évtizedek óta beteg és betegítő apákat pakolunk magunk fölé. Nekem ebből elég volt. Azon kívül engem személyesen támadnak és próbálnak hitelteleníteni névtelen neonáci bloggerek, és mivel nem érzem azt, hogy ebben számíthatnék a rendőrségre az ügyészségre vagy bárkire, ezért célszerűbbnek látom, hogyha emigrálok. Amúgy sincsen a tudásomnak és a képességeimnek most piaca Magyarországon, ez itt senkit nem érdekel, ezzel szemben Németországban meg igen, tehát akkor oda megyek, ott fogok élni, ahol van értelme a munkámnak.

Miért csak most?

Most borult ki a bili. Most került elő megint az, hogy loptam-e közpénzt tolmács koromban Medgyessy Péter kormányzása alatt – nem loptam egyébként, de ezzel vádolt meg a Fidesz, és azóta többször bebizonyosodott, hogy nem ez történt. Illetve egy-két hónappal ezelőtt – és ekkor telt be a pohár – egy névtelen bloggertől megkaptam a gyerekem szexmunkás profilját azzal, hogy biztos nem akarom, hogy ez kikerüljön. A lányom nem is itt él, és molekuláris biológus, nem szexmunkás. És mondhatod, hogy elmenekülök, vagy megfutamodom, hogy ez gyávaság, és miért nem viselem jobban a szívemen az ország sorsát, de mivel az ország egy cseppet sem viseli a szívén az én sorsomat, ezért nem érzem magam lekötelezve

az után a tizenkét év önkéntes munka után, amit elvégeztem. Megtettem, ami tőlem telt, most mások jönnek.

Ők mit tehetnek?

Tanulhatnak. Nagyon sok tanulás van abban, amit én csinálok, olvasás, érteni próbálás, emberekkel együttműködés, nemzetközi szervezetekhez csatlakozás. Felvállalhatják magukat. Van egy csomó ember, aki bátran kiáll, nem vitatom, de van rengeteg értelmetlen gőg is, belharcok. Azért szoktam a buzilobbin nevetni, mert tudjuk jól, hogy még a meleg aktivisták között is vagyunk olyanok, akik nem tudunk egy helyiségben megmaradni. Buzilobbi… bárcsak! Bár együtt tudnánk működni valamiben! Kell a tenni akarás, kockázatok vállalása. Úgy nem lehet se forradalom, se baloldali fordulat, se rendszerváltozás, hogy „jaj, csak anya meg ne tudja”.

vissza a címlapra

Kommentek

Charleroi, 2017. szeptember 19.
A Ryanair ír légitársaság repülőgépei a belgiumi Charleroi repülőtéren 2017. szeptember 19-én. A cég több mint 2000 járatát törölte, ebből 143 Belgiumból induló járatot pilótahiány, a légiforgalmi irányítás kapacitásának szűkössége, a sztrájkok, a kedvezőtlen időjárás, valamint a személyzet szabadságának kötelező kiadása miatt. (MTI/EPA/Stephanie Lecocq)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.