Dr. Jordán Ferenc ökológus talán a legszókimondóbb magyar tudós. Nem szépít, nem kertel, kíméletlen őszinteséggel mondja az arcunkba: elértünk a falig, innentől már az összeomlás jön, ami felé továbbra is padlógázzal száguld az emberiség. A kutató legújabb, Jövőnk a Földön – Megoldások egy összeomló bioszférában című könyvében a tényekre és a tudományosan bizonyított folyamatokra alapozott sötét jövőkép mellett azért látszik némi fény.
A baj csak az, hogy az emberről, a civilizációnk működéséről meglévő minden tudásunk azt mondja, nem fogjuk követni vagy csak nagyon későn indulunk a valódi megoldások irányába. A természetet azonban nem érdekli az ember, levakarja majd magáról, mint kutya a bolhát, és teszi tovább a dolgát, ahogyan évmilliárdok óta.
A szerzővel folytatott beszélgetésünkből kiderül, hogy a tudomány tisztán látja a bioszféra összeomlásának okait, menetét, és készen áll a megoldásokkal mindezek elkerülésére. Innentől kezdve rajtunk, illetve a világ nagy hatalmú politikai és gazdasági vezetőin múlik, hogy látszatintézkedések helyett végre valódi tettek következzenek. Ez a legnehezebb.
A bioszféra nagyon leegyszerűsítve a földi élővilágot, fajok egymásra épülő, összetett rendszerét jelenti, melyet úgynevezett dinamikus egyensúly jellemez. Mit jelent ez, és hol van benne az ember helye?
Minden élőlény próbál szaporodni, amilyen mértékben csak tud, miközben egymást szabályozzák: a ragadozó megeszi a prédát, a táplálék segíti a fogyasztóját, a kórokozók izgalmas játékokat játszanak gazdáikkal, a versenytársak pedig egymást gyengítik. Aki túl „kapzsi”, az maga alatt vágja a fát, vagyis, ha egy faj túlságosan elszaporodik, megtalálják őt a különböző partnerei. Számtalan szabályozó tényező segíti, hogy hosszú távon valamiféle egyensúly fennmaradjon, ezek a mechanizmusok négymilliárd éve működnek: az élővilág tagjai egymást kontrollálják. Ez a kölcsönös függőség az ökológia lényege, ez az együttélés tudománya.
Mi, emberek is ugyanezt tettük. Sokasodtunk, és fogyasztottuk a körülöttünk lévő forrásokat – halat, fát, vizet, ami kellett –, az egyedszámunkat pedig ragadozók, járványok, az időjárás és számos egyéb tényező szabta meg. Aztán kiléptünk ebből a társasjátékból, egy idő után minket már senki és semmi nem volt képes kontrollálni, vagyis evolúciós értelemben hihetetlen, példa nélküli sikertörténetet tudhatunk magunk mögött.
Legalábbis rövid távon azt hisszük, hogy a szabályok nem vonatkoznak ránk, büntetlenül tudunk szaporodni és fogyasztani, belakjuk az egész Földet, mindent megeszünk, kihasználunk, kiaknázunk magunk körül. Most már viszont közvetlenül tapasztaljuk azt, amit eddig is tudtunk: mindez egy darabig elment, működött, de ennek már vége.
A következményeket látva – mint például a klímaváltozás, a vízhiány, az elsivatagosodás, a szennyezés és így tovább – azért ez a „sikertörténet” eléggé álságosnak tűnik.
Pontosan. Nagyon fontos, hogy milyen időtávban gondolkodunk. A legtöbb élőlény, ha túlságosan elszaporodik, azaz jelen szóhasználatunkban sikeressé válik, az nem tart tovább néhány hónapnál vagy évnél. Hosszabb távon ugyanis a rendszer mindig visszatér valamiféle egyensúlyba, és ez velünk is így lesz – kérdés, hogy esetünkben mit jelent a hosszabb táv. Az emberek többsége most még úgy érzi, hogy egy sikertörténet részese, hiszen azt csinálunk ezen a bolygón, amit akarunk. Sőt, már a többivel is incselkedünk, miközben az űrt is teleszemeteltük.
Látható, mérhető, hogy nagyon túlfeszítettük a húrt, olyan körülményeket hoztunk létre magunk körül, melyek visszaütnek. Tehát felköptünk, és aláálltunk, és most már érezzük a hatását annak a sok butaságnak, amit csináltunk.
Mikor történt mindez? Mégiscsak a természet gyermekei vagyunk, az emberelődökre vagy nagyon korai emberekre még meghatározó befolyást gyakoroltak a külső körülmények.
Biztos sokan nem értenek velem egyet, de erre azt mondom: körülbelül akkor, amikor elkezdtünk a természetfelettiről fantáziálni. És ebbe beleérthetünk angyalokat, isteneket, szellemeket, képregényfigurákat, szuperhősöket, bárkit. Onnantól a természetes szabályozó mechanizmusok szövevényéből próbáltunk kilépni, mert már úgy gondoltuk, fontosabb nekünk sok más szereplő, akik egy másik táblán játszanak. Mindenesetre, ha a zebra oroszlánt lát, akkor futni kezd, nem imádkozni. Praktikusan gondolkodó állat.
Ez bőven túlmutat a történelmi időkön. Mondhatjuk azt, hogy a vallások megjelenésével megadtuk magunknak a felhatalmazást a szabályok áthágására, majd, ahogy képesek lettünk rá, át is léptük azokat? Ha igen, ez utóbbi mikor történt?
Így van, mondhatjuk. Egy hosszú folyamatról van szó, nem lehet dátumhoz kötni. Fontos lépése a tűz megszelídítése, a nyelv kialakulása, agyunk alapos megnövekedése, az állattenyésztés és a mezőgazdaság kialakulása: ez mind-mind oda vezetett, hogy úgy alakítottunk át magunk körül mindent, ahogy a kedvünk tartotta. Az állattenyésztés miatt például kiirtottuk a ragadozókat, hogy se az állatainkat, se minket ne bántsanak. Ugyanezek a ragadozók korábban még minket is kontrolláltak, a mi egyedszámunkat is kordában tartották, viszont megszabadultunk tőlük. Lecsapoltuk az ártereket, kiirtottuk az erdőket, hogy növényeket termesszünk és építkezzünk.
Elképesztő mértékben alakítottuk át a világot, és nem ma kezdtük. Sőt, az is régtől fogva látszik, hogy mindennek meglesznek a következményei, ezernyi feljegyzést találunk erre. Például, amikor Alexander Humboldt német természettudós 1799-ben a mai Venezuela területén járt, elborzadt a látványtól, és megjegyezte: tarthatatlan, amit a spanyolok művelnek, meg kell védeni a természetet a hódítóktól. Jó eséllyel ő használta először a természetvédelem kifejezést.
A lényeg tehát, hogy, amikor mi is kis szőrmókként gubbasztottunk valahol a szavanna szélén, akkor érvényes volt még ránk mindaz, ami ma érvényes a többi szőrmókra. Aztán szépen eljutottunk oda, hogy elképesztően arrogáns, pökhendi és rövidlátó módon úgy gondoljuk, azt csinálunk, amit akarunk.
Valójában viszont a természet részét alkotjuk, ahol nem a természetfelettinek kellene megmondania, hogy hányan vagyunk mi, emberek, hanem a rendszer olyan tagjainak, mint a krokodil vagy az oroszlán.
Visszakanyarodva kissé a könyvhöz, már a címe is azt sugallja, hogy a bioszféra összeomlása már most is zajlik. Melyek azok a hatások, körülmények, amelyek ezt okozzák?
Számtalan ilyen van kicsiben és nagyban egyaránt. Az egyik legfontosabb az üvegházhatású gázok kibocsátása, melyek megváltoztatják a légkör összetételét, ezáltal a hőmérsékleti viszonyokat. Megváltoznak a tengeráramlatok, átalakulóban van a globális időjárás. Ma már nemcsak tisztán látjuk a következményeket, hanem a bőrünkön érezzük. A Homokhátság már hivatalosan is félsivatag, ez pedig szorosan összefügg például olyan tényezőkkel, hogy mindenki fejenként négy autóval pöfög, nem tud légkondi és ezernyi fölösleges találmány nélkül élni. A jégsapkák pedig olvadnak a sarkokon.
Tényszerűen látjuk a globális hatásláncokat, már a Kárpát-medencében élve sem arról van szó, hogy kit érdekel az Antarktisz és Afrika. A bolygónkon sokkal szorosabb és erőteljesebb összefüggésekre derült fény, mint azt valaha gondoltuk: valahogy ezt kellene megmagyarázni az embereknek meg a döntéshozóknak. Ha a Kárpátokban kivágjuk az erdőket, akkor a lezúduló, nagy mennyiségű csapadék árvizet okoz. Ha egy folyót lecsapolunk, gátak közé szorítunk, akkor egyszerre lesz aszály meg árvíz felváltva, mert az ártér olyan pufferzóna volt, ami mérsékelte mind az aszályt, mind az áradást.
Végignéztük, ahogy kiszárad az Aral-tó azért, mert a szocialista mezőgazdaság elvitte a vizet öntözni, és semmit nem tanultunk belőle. Mára már rengeteg olyan példát láttunk, amit nem is nagyon kell a tudósoknak megmagyarázniuk, csak mutatni: nézd, ez is itt történik, az orrunk előtt. És nem teszünk semmit, mert az egyéni, gazdasági vagy politikai érdekek erősebbek, a technokraták pedig azt mondják, hogy majd csak megoldódik minden. Előbb-utóbb viszont alig marad majd szén, olaj, földgáz, aztán majd elfogy a lítium, a kobalt,
kiszaladunk a periódusos rendszerből.
Tényleg nem tudom, hogy ezek az emberek mire alapozzák a hihetetlen optimizmusukat.
Hogyan képzeljük el a bioszféra összeomlását?
Sok jel mutat arra, hogy globális szintű, tömeges kihalás folyik, amelyhez hasonlót ötöt ismerünk az élet négymilliárd éves múltjából – ezért fogalmaznak úgy többen, hogy a földtörténet hatodik nagy kihalási hullámának szemtanúi vagyunk, sőt az okozói.
Az emberi tevékenység előidézte fajkihalások további fajkihalásokat generálnak, az ökoszisztéma instabillá válik, ami visszahat az időjárásra és további környezeti változásokat generál, ezek pedig újabb fajok eltűnéséhez vezetnek. A végén az egész rendszer leegyszerűsödik, végzetesen sérülékennyé válik, megszűnnek a bonyolult kölcsönhatások és ezzel a szabályozó szerepek. Az összeomlás azt jelenti, hogy a természet nem képes tovább rendszerként működni, önmagát szabályozni.
Képzeljünk el egy minimál-ökoszisztémát, mondjuk egy növénnyel és egy állattal – legyen még egy baktérium is, na jó –, ahol az állat megeszi a növényt. Remekül működik addig, amíg egy pici változás nem következik be, mert onnantól kezdve az egész felborulhat. Három növénnyel és három állattal már minden stabilabb. Lesz, aki túlél, lesz, aki nem: a diverzitás önmagában a jövőbeli változások elleni védelmet jelenti.
Nyilván mindig is haltak ki fajok, illetve az éghajlati tényezők szintén folyamatosan változnak. Azonban itt is az idő számít. A klímaváltozás emberi hatásra gyorsult fel, száz év alatt érünk el olyan mértékű átalakulást, amihez korábban évmilliók kellettek. Emellett több fronton támadunk, az élővilágnak számos súlyos problémával kellene egyszerre megküzdenie: gyors melegedés, erdőirtás, túlhalászat, a természetes élőhelyek irtása elképesztő lendülettel és a környezetszennyezés. Akár mikroműanyaggal, ami vitán felül 100 százalékig emberi hatás.
Ha egyszerre tucatnyi irányból jön a pofon, az már a Muhammad Alinak is sok, ehhez nem lehet alkalmazkodni.
Amikor valakinek ugyanazon a napon leég a háza, totálkáros lesz az autója, elhagyja a felesége és még a macskája is elpusztul, akkor ember legyen a talpán, ha ebből feláll. Ez folyik most a bolygó szintjén, és a legtöbb élőlény érintett.
Értelmezhetjük úgy, hogy mi, emberek elhozzuk a világvégét?
Nem. Illetve attól függ, hogy mit értünk ez alatt. A minket most körülvevő világ igen, ebben a formájában gyors léptekkel halad a jelentős átalakulás felé. Maga a földi élet azonban nem szűnik meg, sőt azt mondanám, az élővilágnak tök mindegy. Eltűnhet a fajok fele, utána úgyis újak születnek majd. Lehet, hogy ehhez millió évek kellenek, de a természet abszolút nem siet sehova, nem érdekli, mi fog történni holnap vagy holnapután. Bolygónk történetében volt már öt tömeges kihalás, és a természet mindig megoldotta, továbblépett.
Egy csótánynak amúgy sem lesz baja miattunk, és, ha tíz lepkefajból kihal hét, mi történik? Semmi, mert hárommillió év múlva lesz helyettük tizenegy. A természetben nem létezik jó vagy rossz, ezek a mi fogalmaink. Ilyen értelemben most rögtön fölállhatunk és hazamehetünk, mondván: igazából csak magunkat szívatjuk, az meg annál jobb a bolygónak, minél hamarabb eltűnünk a színpadról. Tehát valójában a gyerekeinknek és az unokáinknak lesz kellemetlen a helyzet.
Elképzelhetőnek tartja, hogy az ember eltűnik a föld színéről?
Nem, mint faj nem fogunk kipusztulni, viszont súlyos átrendeződések mennek végbe már most is. Bizonyos iparágak, mezőgazdasági termékek eltűnnek majd, nagy területek élhetetlenné válnak, népvándorlások lesznek, összecsapások, háborúk, a Mad Maxből ismert jelenetek.
A jelenlegi civilizációnk jelentősen átalakul, és a népességszám is csökkenni fog.
Ismét a könyv címére utalva, a jövőnk a Földön tehát igencsak sötét, de említ megoldásokat is az összeomló bioszférában. Mit tehetünk?
Az első nagy kérdés, hogy egyáltalán kinek kellene bármit is tenni: a tömegeknek, a döntéshozóknak, a nagy cégeknek? Ennél több szintet is említhetnénk, maradjunk azonban ezeknél.
Van, aki szerint az állampolgár legyen környezettudatos, szelektíven gyűjtse a szemetet, ne autózzon, hanem vonatozzon, ne a világ végére menjen nyaralni, hanem a Balatonra. Magyarán mi magunk egyénként is sokat tehetünk. De miért is tennénk, amikor a szomszédunknak két terepjárója van, Balira utazik télen, és egyébként is körülöttünk minden a túlfogyasztásra épülő életstílust igyekszik trendivé tenni?
A cégek, bankok, nagyvállalatok szintjén még pesszimistább vagyok. A kapitalizmusból élnek, nem fognak annak logikájával szembemenni: hiába zöld egy megoldás, ha egy fillérrel is drágább, máris megy a süllyesztőbe. Zöldre mossák magukat, nagy csinnadrattával kommunikálják mindezt a címlapokon, majd másnap egy lábjegyzetben visszavonulót fújnak, mert lefelé indul a növekedési görbéjük. Esetleg tehát kirakatjelleggel és hangzatos vállalások formájában működik ilyesmi, ám, amint szembesülnek a költségekkel, azonnal visszahátrálnak. Az elkötelezettségük zéró. Ugyanez a helyzet a politikusokkal, akik a szavazók számát maximalizálják.
Abban bíznék, ha globális párbeszéd, ezt követően pedig kőkemény, azonnali hatással járó világszintű döntések születnének. Tudom, naiv és irreális forgatókönyv, hiszen egyrészt ma több a háború, mint a párbeszéd, másrészt a megoldás régiónként más és más, nem biztos, hogyha az európaiak kitalálnak valamit, az, mondjuk, Afrikában is működik. Ráadásul a kőkemény szabályok mérhetetlenül buták és veszélyesek is lehetnek. Majdnem mindig azok.
Mégis milyen intézkedésekre lenne szükség, mivel előzhetnénk meg a katasztrófát egy hirtelen ideálissá váló világban?
Olyan gyors és drasztikus intézkedésekre lenne szükség, mint például: holnap reggeltől nem irtunk ki semmit, tilos a zöldmezős beruházás. Holnapután reggeltől 20-szorosára emeljük a repülőjegyek árát, minimálisra szorítjuk a nagy távolságú nemzetközi kereskedelmet vagy betiltjuk a teljesen felesleges gépeket (mondjuk, a lombfúvó használatát éppen most korlátozza Zürich).
Ezer és ezer hasonló, népszerűtlen és jelenleg kivitelezhetetlen intézkedést kellene meghozni. Lehetetlenség, mert a tömegek minél kényelmesebben akarnak élni, a cégek a profitra mennek, a politikusok pedig választási győzelemre. Így aztán – úgy tűnik – a hosszú távú költségek minden szereplő számára mellékesek. A zöldek meg egyesek szerint ugyebár csak hisztiznek.
A könyv második fele egyébként a címéhez híven arról szól, hogy a tudomány mi mindenen tudna segíteni és ennek ellenére miért nem segít. Dióhéjban azért, mert egyszerűen
egy olajlobbistának tízszer nagyobb a hatalma, mint száz tudósnak.
Őrült nehéz az emberek szemléletét megváltoztatni, ezért elmegyünk a falig, és inkább összeverjük majd egymást az utolsó csepp vízért, mintsem csökkentsük a vízfogyasztásunkat.
Nemrég még elképzelhetetlen lett volna, hogy az ember eltéríti a Golf-áramlatot, leolvasztja a jégsapkákat, szemétszigeteket hoz létre az óceánban. Egyre több területen értek véget a lehetőségeink, nem lehet továbbmenni, ennek ellenére még mindig pont ugyanazt tesszük, mint eddig. Szinte nincs változás, vagy ami van, az nagyrészt bohóckodás ahhoz képest, hogy közben milyen mértékben pusztítunk magunk körül mindent. Fel kellene végre fogni, nem létezik végtelen növekedés.
Senki nem mondja, hogy tilos halat enni, fát vágni vagy bányászni. Mindent lehet, de a fenntarthatóságnak egy mondat a lényege: annyit fogyasszunk, hogy attól még ne omoljon össze a rendszer. Megjegyzem, ez a legtöbb tisztességes és tősgyökeres gazdálkodónak is a vérében van, a talajt is a modern nagyüzemi mezőgazdaság zsigereli ki, nem Józsi bácsi. Ne kontrollálni akarjuk a természetet és kihasználni, hanem inkább kövessük a szabályait, törekedjünk valamilyen partnerségre.
Megvalósítható egyáltalán a fenntartható élet a Földön, amikor nyolcmilliárd embert kell etetni?
Abszolút nem. Elképesztően sokan vagyunk, és sajnos sok helyen még mindig tabunak számít egyáltalán beszélni is a túlnépesedésről. Rendszeresen szerveznek kerekasztal-beszélgetéseket arról, vajon a túlnépesedés vagy inkább a túlfogyasztás-e a probléma. Valójában értelmetlen a kérdés – a kettő együtt jár, egyazon történet. Olyan, mintha valaki azt kérdezné, a kormány fontosabb az autóban vagy a fék? Én, mondjuk, örülök, ha mindkettő működik.
Rendesen túlszaporodtunk, amikor én születtem, négymilliárd ember élt a bolygón, vagyis a népesség 50 év alatt megduplázódott. Rengetegen vagyunk, és rengeteget fogyasztunk, ez ebben a formában fenntarthatatlan. A lábnyomunk hatalmas, hitelben fogyasztunk már régóta.
Adja magát a kérdés, miszerint hány fővel lenne fenntartható? Pontosabban milyen lélekszámot képes eltartani a Föld, mondjuk, a mostani európai életszínvonalon úgy, hogy közben ne sérüljön a természet egyensúlya?
Ezt senki sem tudja, de csípőből fél-egymilliárd embert tippelnék. Persze mindez sok mindentől függ, például, hogy akarunk-e marhát tartani és télen fűteni. Semmiképp nem azt mondom, hogy ez legyen a cél, de a lélekszám csökkentéséhez azonnali cselekvésre lenne szükség.
A legfontosabb a nők jogait erősíteni, felszabadítani őket a kulturális és vallási elnyomás alól, valamint fejleszteni az oktatásukat és a jogaikat. Akkor már nem lesznek szülőgépek. Már ez sokat segítene, hiszen nagyon-nagyon sok gyerek csak azért jön világra, mert az adott társadalmakban a nőknek kulturális alapon szülniük kell. Nincs beleszólásuk, ezt várják el tőlük.
És ne csak Európán kívüli kultúrákra gondoljunk: nemrég a Kárpát-medencét is teleszemetelték olyan óriásplakátokkal, melyek szerint nincs nagyobb büszkeség egy nő számára, mint szülni. Lehetőleg rögtön katonákat.
Összegezzünk. Az emberiség tehát gyorsuló ütemben sodorja saját magát és az élővilág nagy részét a pusztulásba. A tudomány látja, érti a folyamatokat, megoldási javaslatokat tesz az asztalra, ám érdemben mégsem történik semmi, mert a jelen egyéni érdeke minden szinten felülírja a későbbi, biztos katasztrófa tényét. Egy pozitív forgatókönyv maradt: olyan technológiai innovációk, „találmányok”, amelyekkel kivonhatjuk a légkörből az üvegházgázokat, számottevő területeket adhatnánk vissza a természetnek, érdekeink sérülése nélkül. Érdemes ilyesmiben reménykednünk?
Nem hiszek abban, hogy a technológia megoldást hozhat. Nyilván hozzájárulhat, segíthet elodázni a problémák megoldását, de nem hihetjük, hogy majd egy „találmány” az összes problémánkat megszünteti, mi pedig mindent ugyanúgy folytathatunk, mint eddig. Sőt, a megoldást még csak nem is tudományos természetűnek tartom, inkább valahol a döntéshozatalnál érdemes keresni.
A tudomány átadta a kellő mennyiségű és minőségű információt, amely alapján már jelenlegi tudásunk alapján is megállítható az összeomlás. Már „csak” azt kell elérni, hogy politikai, gazdasági és kulturális téren is használjuk ezt a tudást. Ne az legyen, hogyha ezer tudós a-t mond, az olajlobbi pedig b-t, akkor az utóbbi valósul meg, 300 év tudományos kutatása pedig megy a kukába, mert senkit nem érdekel.
A NASA éppen győzködi valamelyik hollywoodi luxuscelebet, hogy higgye el, járt ember a Holdon. Mert ő nem hiszi. Itt tartunk ma.
Mi vár ránk, ha semmin nem változtatunk?
Amikor erről beszélünk, általában Afrikára gondolunk, pedig ma már nem kell odáig menni. Szicíliában tavaly nyáron olyan vízhiány volt, hogy lajtoskocsikkal látták el a lakosságot. A maffia rátette a kezét, vörösbor árában mérték a vizet, idős emberek nyugdíjukkal a kezükben álltak sorba. Innen már nincs messze, hogy öljük egymást a vízért – a világ egyes pontjain ez már a valóság –, aztán majd az élelemért is. Meg a legelőkért.
Helyi konfliktusok törhetnek ki az erőforrásokért, ezek kiszélesedhetnek, nem nehéz Mad Max-típusú jeleneteket elképzelni a távolabbi jövőben. Már európai nagyvárosokban is állandó téma a vízellátás, a vízhiány miatt Irán nyolcmilliós fővárosának, Teheránnak az elköltöztetését tervezi, Tuvalu lakóit pedig Ausztrália készül befogadni, mielőtt a szigetállamot élhetetlenné teszi az emelkedő tengerszint.
A tengereink annyira túl vannak halászva, hogy egyre gyakoribb a konfliktus békés, kulturált országok halászflottái között, izlandi és feröeri halászok harcolnak az utolsó heringekért, a hadseregnek kell szétszedni őket. Kína pedig ott halászik, ahol akar, tiltott vizeken a legveszélyeztetettebb fajokat fogja tonnaszámra. Ki mer rájuk szólni? Itt tartunk, ez nem a jövő, ez a jelenünk.
Végszóként hallhatunk némi pozitívumot?
Sajnos rövid lesz. Pozitívumként említhetem, hogy egyre erősebb a tömegek hangja, ami néha jó irányban is elsül, és sokat segíthet a média is (amikor éppen nem árt). Ennek köszönhetően sikerült néhány vaddisznó-beruházást megakadályozni, például nem épült ipari kikötő Balatongyörökön a nádasban. A közösségi média is segít szerveződni, akár fizikailag egy-egy tiltakozásra, akár a tudás megosztásával – amikor éppen nem hülyeséget terjeszt.
Illetve egyre több országban a zöld ügyek már dominálják a politikai vitát, Izlandon például a választások előtt a természet az egyik fő téma, és ebbe az irányba haladnak a skandináv államok és Új-Zéland is. Nagyjából ennyi, de kérdés, ez is mit ér, ha a legnagyobbak, mint az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, India és Brazília hallani sem akarnak az önkorlátozásról és a nemzetközi párbeszédről.
Kőkemény, brutális törvényekkel és azok szigorú betartatásával, azonnali büntetéssel, számonkéréssel lehetne elkerülni a legrosszabb forgatókönyvek megvalósulását. Ehelyett mindenhol dübörög a populizmus, mert a végtelenül elbutított, korlátolt tömegeket be lehet fogni politikai irányzatok mögé, a tudomány lassan már szitokszó, a gondolkodás senkit nem érdekel. Egyre inkább egybites embereket gyártanak a világban, és ez elég veszélyes: éppen arra lenne szükség, hogy minden tudásunkat összerakjuk, méghozzá nagyon gyorsan.
Mégsem sikerült pozitívra a végszó, pedig igyekeztem. Most sem jött össze.
