Krisztus után 64. július 18-án éjjel kezdődött a hatalmas római tűzvész, amely állítólag hat napon át tombolt, és az épületek java részét felemésztette. A közvélemény és a későbbi történetírók többsége a katasztrófáért utóbb Nero császárt okolta, az uralkodó pedig a Rómában virágzó keresztény közösség üldözésére használta fel a tragédiát – írja a Rubicon.
A tragédia oka
A kutatók becslései szerint a város lakossága ekkoriban az egymilliót is elérhette, és benne gombamód szaporodtak az épületek. A 14 kerületre felosztott nagyvárost kanyargó, szűk utcák, szorosan egymás mellett sorakozó épületek jellemezték, a katasztrófa kockázatát pedig tovább növelte, hogy a házak többsége fából épült.
A Rómát fenyegető veszélyt már Augustus császár is felismerte, és a baj megelőzése érdekében egy külön tűzoltó- és rendfenntartó szervezetet alapított, amely kerületenként átlagosan 250 embert mozgósított a kiszabott feladatokra. Ezek az egységek rengeteg potenciális katasztrófát előztek meg, ám mindenre az ő figyelmük sem terjedhetett ki:
Valószínűleg tehát – a Nerot okoló történetek ellenére – emberi mulasztás előzte meg a 64. július 18-án éjjel kezdődő tűzvészt is.
Lángok nyelik el Rómát
A tragédiát gyermekként átélő Tacitus Annales című munkájában azt írja, először a Circus Maximus környékén álló bódékban felhalmozódott áru gyulladt lángra, majd a szél továbbsodorta a parazsat a környező faépületekre.
A világtörténelem egyik legismertebb katasztrófája Róma 14 kerületéből hármat teljesen elhamvasztott, és csupán négyet kímélt meg a rombolástól. Ezekben a szörnyű napokban a „régi Róma” jelentős része megsemmisült, számos ősi épülettel együtt a Vesta-szentély és Jupiter Stator szentélye is leégett. A tragédia következtében százezrek váltak földönfutóvá.
