A Duna partjain rajzolódik ki az emberiség egyik legnagyobb csodája

A Homo sapiens történetének egyik, ha nem a legnagyobb vívmánya az volt, amikor a világ különböző pontjain, eltérő időkben a közösségek elkezdtek felhagyni a mobilis, vadászó, halászó, gyűjtögető életmóddal, szép lassan letelepedtek, és áttértek a földművelésre, az állattenyésztésre. A megváltozott körülmények miatt elképesztő kulturális átalakulás indult meg, nőtt a populáció, új technológiák fejlődtek ki, a megtelepedés hatására pedig az az ösvény is kialakult, amely végül elvezetett a hierarchikus ideológiák, az első államszerveződések és az írás megjelenéséhez, vagyis a civilizáció megalapozásához.

Bár a mezolitikum (középső kőkorszak) és a neolitikum (újkőkor) közti, területtől függően 12–5 ezer évvel ezelőtti átmenet kulcsfontosságú volt az emberiség számára, a periódussal kapcsolatban rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Világviszonylatban ugyanis kevés az olyan helyszín, ahol jól lehetne tanulmányozni az átállást.

Titkok a Duna partján

A Kárpát-medence déli peremén, a Duna mentén egy egészen kivételes régészeti térség terül el. Egy jugoszláv-román megállapodás értelmében az 1960-as, majd az 1970-es években vágtak bele egy-egy vízerőmű, illetve az azokhoz tartozó gátak telepítésébe a Vaskapu-szorosban, a projekteket megelőzően pedig átfogó, az országok történetében példátlan feltárássorozatok kezdődtek.

Az ásatásokon lenyűgöző mezolitikumi és neolitikumi maradványok kerültek elő. A régió leghíresebb lelőhelye a szerbiai Lepenski Vir: a több ezer éves településen többek között sírokra, szobrokra és különleges építményekre bukkantak. Noha a beruházások következtében az ősi helyszínek többsége utóbb víz alá került, így is rengeteg izgalmas és értékes anyagot sikerült a felszínre hozni. Ezek feldolgozása a mai napig sem ért véget.

Adina Boroneant, a Román Akadémia Vasile Pârvan Régészeti Intézetének kutatója szerint a terület különlegességét az adja, hogy a mezolitikum és a korai neolitikum idejéből ez az egyik, ha nem a legnagyobb, egyetlen egységet formáló lelőhely-agglomeráció.

Talán ez a legjobb helyszín, ha azt az átmenetet akarjuk tanulmányozni, ahogy az emberek felhagytak a halászó, vadászó, gyűjtögető életmóddal, és elkezdtek mezőgazdasággal foglalkozni.

Ugyanazon lelőhelyek más-más időpontokban voltak lakottak” – mondta a 24.hu-nak a szakértő. A korabeli régészeti régiókban jellemzően kizárólag középső kőkori vagy újkőkori települések találhatóak, esetleg megfigyelhető az átmenet, de csak kisebb méretekben, egy-egy település esetében.

A már említett Lepenski Vir korához képest egy meglehetősen komplex település volt. Megalapítói alapvetően halászattal foglalkoztak, egyelőre nem bizonyított a helyszín folytonos lakottsága. Más lelőhelyek, így Vlasac, Padina vagy Icoana esetében ugyanakkor a temetők állandó megtelepedésre utalnak. Ezt erősítik meg a szezonalitást mutató állati maradványok, például a tokhalleletek, egyes nagytestű emlősök fogai, csontjai, agancsai. A tokhalak vonulása vagy éppen az agancshullatás mind az év egy-egy konkrét időszakára jellemző, az ilyen típusú leletekből ezért jól rekonstruálható, hogy nagyjából milyen hónapokban laktak emberek a helyszíneken.

Elmerült kincsek

Mint Adina Boroneant kiemelte, ha nincsenek az 1964-ben meginduló gátépítések, nagy valószínűséggel a kivételes települések sem kerülnek elő. A beruházások mellett, a jugoszláv-román együttműködés keretében egy hatalmas, számtalan szakértő bevonásával zajló vizsgálat kezdődött, amely nemcsak a régészetet, hanem a geológiát, az etnográfiát és egyéb területeket is bevont.

A tudomány természetesen nem volt képes lépést tartani a haladással, sok helyszín még azelőtt elmerült, hogy feltárhatták volna

– nyilatkozta a kutató lapunknak. Ezek a lelőhelyek ma már elérhetetlenek, a gátnál 34, de még száz kilométerrel távolabb is 12 méterrel emelkedett meg a Duna szintje. Noha a vízi régészet az utóbbi időkben jelentős fejlődésen esett át, az erős sodrás, a vastagon lerakódó hordalék, a zavaros víz és a technológiai kihívások miatt egyelőre elképzelhetetlen, hogy megközelítsék az egykori településeket.

Akadnak ugyanakkor szárazabb periódusok, amikor bizonyos szakaszokon hozzáférhetővé válnak az egyébként vízben lévő leletek. Sőt, Adina Boroneant szerint a szerbiai Vlasacról utóbb az is kiderült, hogy valójában nem nyelte el teljesen a Duna. Ezen helyszín mellett napjainkban Schela Cladoveinél zajlanak aktívan ásatások, néhány éve pedig egy új, a korai neolitikum idejére datálható lelőhelyet is megtaláltak a partoktól távolabb.

Ha szigorúan vesszük, maga Lepenski Vir is elveszett, hiszen a konkrét lelőhely most víz alatt áll. Igaz, nagy erőfeszítéssel a közelben, magasabban sikerült elkészíteni a település rekonstrukcióját, amely múzeumként látogatható.

Egy forradalmi időszak emlékei

Ami az előkerült anyagok alapján megállapítható: a Vaskapu-szorosban nyomon követhető a neolitikumba való átállás. „Az átmenet egyértelmű, az viszont vitatott, hogy pontosan mikor kezdődött. Úgy hisszük, hogy a folyamat valamikor Krisztus előtt 6300 és 5950 között zajlott” – emelte ki Adina Boroneant. Ebből a szempontból igen árulkodóak a térség sírjai: míg a mezolitikumban gyakran halfogakat helyeztek az elhunytakra díszként, addig a neolitikum idején már gyöngyöket használtak, de egyéb szokásbeli változások is dokumentáltak.

A genetikai elemzések is közelebb visznek az átmenet megismeréséhez. Lepenski Virben például egy olyan nő csontvázát tárták fel, akinek sírja ugyan helyi, mezolitikumi hagyományokat, DNS-e azonban anatóliai származást mutat. „Elképzelhető, hogy bevándorolt ide, egy helyi halásszal alapított családot, majd a környék szokásainak megfelelően temették el” – tette hozzá.

Egyéb személyek DNS-e is igazolja: 6200 körül a helyi közösség anatóliai népességgel került kapcsolatba. Tudjuk, hogy 5950 környékén a régió lakói már egyértelműen mezőgazdasággal foglalkoztak, génjeikben pedig fennmaradt a korábbi vadászó-gyűjtögető, valamint az anatóliai örökség.

A korabeliek interakcióiról ezeken felül keveset tudni. Vlasacból és Schela Cladoveiből ismertek olyan emberek, akikkel fegyver végzett – az egyik testbe összesen hét darab csontnyílhegy fúródott. Az erőszak tehát az életük része volt. Az is sejthető, hogy a korabeliek kapcsolatai – ha közvetett módon is, de – messzire nyúltak. A régióban obszidiántárgyakat találtak, az anyag részben a mai Csehország területéről érkezhetett, de olyan ékszerekre is bukkantak, amelyek földközi-tengeri kagylók héjából készültek. Egyes helyi kovakövek emellett több száz kilométerről, a mai Észak-Bulgária vagy Dél-Románia területéről származnak.

Folyóistenek, tokhalak

Írásos források hiányában legfeljebb következtetni, spekulálni lehet a régió egykori lakóinak világnézetére vonatkozóan. Ebben segíthetnek a környék különleges, hibrid, ember- és halszerű vonásokat egyaránt mutató szobrai. „Ezekkel kapcsolatban tulajdonképpen bármilyen elmélet hihető.

Talán folyóistenek voltak, esetleg szerencsét hoztak a halászoknak?

Az biztos, hogy páratlanok, csak Lepenski Virnél és Padinánál kerültek elő nagyobb számban, ezek mellett még kevésbé szépen kidolgozott, mondjuk hullámokat ábrázoló szobrok ismertek” – nyilatkozta Adina Boroneant a 24.hu-nak.

A régész szerint az alkotásokat nagy valószínűleg tokfélék ihlették. Ezek a halak egyértelműen nagyon fontosak voltak a helyi közösségeknek, valószínűleg a legfőbb táplálékforrást jelentették számukra. Egy kifejlett tok rengeteg húst ad, egyetlen példány ezért egy egész törzset elláthatott élelemmel.

Kik is voltak a korabeliek? Először is érdemes kiemelni, hogy állandó jelenlét nem minden lelőhelyen figyelhető meg, Schela Cladovei például közel 800 éven át lehetett lakott, majd egy 300 éves szünet jött, mielőtt 5950 éve ismét felbukkantak itt. Vlasac esetében az emberi jelenlét már jóval tartósabb, a halászok nagyjából 9 ezer éve telepedtek le erre, majd több ezer éven át többé-kevésbé itt is maradtak – a szénizotópos kormeghatározás korlátaiból adódóan sajnos képtelenség megállapítani, hogy rövidebb időkre, 10–100 évekre nem hagyták-e el a helyszínt.

A régész szerint a több évezredes periódus dacára kirajzolódik egyfajta kontinuitás, a változások nagyon lassan, fokozatosan zajlottak. A Dunával párhuzamos temetkezés hagyománya például ezer évvel később is dokumentálható, noha már az új, merőleges temetkezés is felbukkant. „Nincs igazi kulturális átalakulás. A helyiek többnyire halat ettek végig, táplálékuk mintegy 85 százalékát a folyó adta. Ugyanazt a szerszámkő-technológiát alkalmazták, nagyjából ugyanoda temetkeztek, tehát egyfajta kulturális egységről beszélhetünk” – állapította meg Adina Boroneant.

A neolitikumba való átmenetről a nyughelyek drasztikus megváltozása árulkodik: míg a mezolitikumban a helyiek hátukra fektetve temették el halottaikat, addig a neolitikumban már meghajlított, oldalra fektetett holttestek ismertek, ekkorra ráadásul a sírmellékek is szinte teljesen eltűntek. Szembetűnő különbség továbbá, hogy az újkőkor idejére a halfogyasztás egyre inkább háttérbe szorult, és fokozatosan előtérbe lépett az állattenyésztés. Azt, hogy növénytermesztéssel is foglalkoztak a korabeliek, egyelőre nem igazolták.

A helyi kultúra végül lassan máshonnan érkező, szintén neolitikumi népekkel keveredett el. A betelepülést új edénytípusok bizonyítják, érdekes módon ugyanakkor a temetkezési hagyományok és a technológia ekkor is csak kis mértékben változott.

Sosem érnek a végére

Mint fentebb írtuk, a szerbiai Vlasacnál és a romániai Schela Cladovei jelenleg is zajlanak projektek, így folyamatosan kerülnek elő az újabbnál újabb anyagok. Rengeteg a tennivaló, ráadásul az évtizedekkel ezelőtt bekerült leleteket sem dolgozták még fel.

„A régészet óriási fejlődésen esett át az 1960-as és 1970-es évek óta. Korábban nagyrészt az agyagedényekre, a csonteszközökre vagy mondjuk a tipológiára alapoztak.  Az edényeket vonásaik, formáik alapján típusokba sorolták be, ám napjainkban az egyes típusokat is szétbontják. Felmérhetik például, hogy miből készült az adott tárgy, a mintákból következtethetnek az agyag forrására, az edényben lévő maradványok analízise pedig felfedheti, hogy pontosan mire használták az érintett leletet” – nyilatkozta Adina Boroneant. A kutató hozzátette, detektálható, hogy egyes edényekben csak tejet, a másikakban pedig csak halat tároltak.

Ugyanazt a gyűjteményt tehát ma már egészen eltérő módon lehet tanulmányozni.

A lehetőségek szinte kimeríthetetlenek, a munka pedig végeláthatatlan.

Az új technikáknak, megközelítéseknek köszönhetően az utóbbi időkben sok új, izgalmas eredmény született. Schela Cladoveinél például átfogó szitálás alá vetik az üledéket, ezzel a megoldással lényegében minden leletet ki tudnak szűrni, akár olyan maradványokat is, amelyek felett néhány évtizede még átsiklottak volna.

„Most a régészetben minden a módszerről, az időről és természetesen a pénzről szól” – tette hozzá a kutató. A Vaskapu-szoros ősi közösségeinek megismerése rendkívül lassú folyamat, de egyre többet tudunk meg erről a kivételes régióról, illetve a sorsfordító neolitikumi átmenetről.