A millenniumot ünneplő magyarság joggal tekintett komoly várakozásokkal a XX. század elé. A társadalmat persze számos, főleg szociális probléma feszítette, de a gazdaság virágzott, soha nem látott mértékben fejlődött, és évszázadok óta végre béke uralkodott a Kárpát-medencében. Az átlagember nem látta, nem láthatta a gyülekező felhőket egészen az utolsó percig. Aztán a nagy háború elkezdte sorozni a pofonokat, majd Trianon bevitte a KO-t.
Párizs a második Trianon?
No, de február 10-én nem Trianonról emlékezünk, a mai nap a második világégést lezáró 1947-es párizsi békeszerződés aláírásának évfordulója. Az előbbinél jóval kevesebb szó esik róla, mert a szovjet megszállás és a diktatúra kiépítése – egyébként teljesen érthető módon – elvonják róla a figyelmet.
Annyival szokás elintézni, hogy ugyanazt kaptuk, mint Trianonban, de tekintve, hogy a végsőkig fegyverben maradtunk Hitler oldalán, mást nem is igazán várhattunk. A párizsi békeszerződés:
- Visszaállította Magyarország 1937-es határait, ebben a kérdésben viszont szigorúbb volt Trianonnál, mert Csehszlovákiának juttatott még három falut a Duna jobb partján: Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt. Ezzel északi szomszédunk „védhető hídfőt” nyert Pozsony térségében.
- A Versailles-i dokumentummal ellentétben nem fogalmazott meg kisebbségvédelmi rendelkezéseket.
- Hazánkat 300 millió dollár jóvátétel megfizetésére kötelezte, amiből 200 millió a Szovjetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig a csehszlovák államot illette.
- A hadsereg létszámát 70 ezer főben szabta meg, de engedélyezte nehézfegyverzet és légierő fenntartását.
- Elrendelte a Vörös Hadsereg Magyarországon állomásozó egységeinek kivonását, csupán akkora haderő jelenlétét tette lehetővé, amit az Ausztriában állomásozó szovjet csapatikkal való kapcsolattartás indokolt.
Itt szokás elkezdeni az igazság és a felelősök keresését, sebeink gyógyítgatását. Kérdezgetjük: mi lett volna, ha? Őszintén szólva e cikk is hasonló tervek mentén indult, amíg el nem beszélgettünk Dr. Székely Gábor történésszel, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének professor emeritusával. Hagyjuk a fákat, nézzük az erdőt.
A láthatatlan Magyarország
Sem az első, sem a második világháborút lezáró békerendszer nem Magyarországról szólt, sőt. Nem azért nem vettek minket figyelembe, mert mindkétszer a vesztes oldalon álltunk, hanem mert bizony nem sokat számítottunk. Engedtessék meg az újságírónak a példa kedvéért kisarkítani:
De térjünk is vissza rögtön a tényekre. talajára. Negyed évszázad alatt sok minden változott, egyes törekvések maradtak, ezek vázlatos áttekintéséből hazánk sorsára is kilátás nyílik.
Németország lenullázása?
Az első világháborút a nyugati államok nyerték meg. Viszont volt egy tényező, amire nem számítottak, jelesül Németország geopolitikai helyzete lényegesen kedvezőbbé vált, mint korábban volt: határairól eltűnt két nagyhatalom, Oroszország és a Monarchia, valamint Franciaország is meggyengült. Ezért is volt a franciák terve a Versailles-i békével Németország padlóra küldése. A folytatásban pedig igyekeztek a „hátában” ellensúlyokat létrehozni.
Ezért szedték szét az Osztrák-Magyar Monarchiát, mint a németek lehetséges támaszát, és hoztak létre kis államokat a térségben. Főleg a francia politika remélte az erősen megtámogatott Jugoszláviától, Romániától, Csehszlovákiától, hogy alkalom adtán keletről fékezni tudják majd a németeket. Már a 20-as évek derekára kiderült, hogy mindez hiábavaló volt.
Mi történt az újabb háború után?
Ehhez képest 1945 után már egyértelműen világossá vált, hogy Franciaország többé nem nagyhatalom, és Nagy-Britannia is csak fogatlan oroszlán az amerikai segítség nélkül. Ezzel szemben két ország is olyan erővel bizonyította nagyhatalmi státuszát, ahogy később új fogalommal illették őket: szuperhatalom. Európa jövőjéről gyakorlatilag az Egyesült Államok és a Szovjetunió döntött.
Ami az öreg kontinenst illeti, az egyik – igaz rövid életű – elképzelés Németország lenullázása volt. Kevesen tudják, de az amerikaiaknak volt egy olyan elképzelésük is, miszerint az országot el kell tiltani mindenfajta nehézipari tevékenységtől, agrárországgá kell tenni
– jegyzi meg a professzor.
A végleges megállapodást a „nagyok” Teheránban, Jaltában majd Potsdamban kötött egyezségei határozták meg: mondhatni, minden előre le volt játszva. Sztálinnak Kelet-Közép-Európa kellett, és meg is kapta. Tanult a két háború közötti időszakból, ami bebizonyította, a Németország „megfékezésére” létrehozott szövetséges kis államok mit sem érnek, de Franciaország és környezete sem – Hitler néhány év alatt felszámolta az egész versailles-i rendszert.
Sztálin étvágya
A két világháború közötti, a Szovjetunió elszigetelésére létrehozott, de védelmére is alkalmatlannak bizonyult „cordon sanitaire” súlyos kudarcot vallott. Sztálin saját haderejét akarta közvetlenül az ellenséggel szembe állítani, ehhez pedig megszállta Kelet-Közép-Európát. Szokták is mondani, Magyarország ugyanazt kapta büntetésből, mint Lengyelország jutalomból.
Hazánk a lehető legrosszabb pozícióban ült le a tárgyalóasztalhoz, hiszen Horthy elvetélt kiugrási kísérlete után teljes erővel és a végsőkig támogattuk a Harmadik Birodalmat.
Kik álltak velünk szemben? Az áldozat Csehszlovákia, a lerohant, majd partizánjai által gyakorlatilag önmagát felszabadító Jugoszlávia, illetve a megfelelő időben köpönyeget fordító és kiválóan tárgyaló Románia. Nincs is értelme arról beszélni, mi lett volna, ha?
Végezetül a professzor megismétli: térségünk kis népei nem voltak tényezők a II. világháború utáni béketárgyalásokon, a megállapodás engedmény volt Sztálinnak. A hidegháború sem hozott lényeges változást a térségben: a nagyhatalmi szférák, ha belső változásokkal is, de 1990-ig változatlanok maradtak Európában.
(Kiemelt képünkön balról jobbra Clement Attlee brit miniszterelnök, Harry S. Truman amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor a potsdami konferencián 1945 nyarán. Foto: Wikipedia)