amit csak tetézett az elvetélt kiugrási kísérlet 1944. október 15-én. Ennek megítélésénél is izomból feszülünk egymásnak, érzelmek mentén megy a vita, ez is tény, akár rettenetes magyar szokásnak, akár turáni átoknak nevezzük.
A két végpont a Rákositól örökölt „kilencmillió fasiszta”, akik utolsó csatlósként a végsőkig kitartottak Hitler mellett, a másik pedig áldozatként mutatja be a vezetést, „mert hát ugye” itt voltak a németek, a britek pedig átvertek.
Az évforduló kapcsán, ha csak nagy vonalakban is, de igyekszünk árnyalni a képet. Dr. Zeidler Miklós történészt, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatóját kérdeztük.
Még nem volt aktuális
A magyar királyi 2. hadsereg pusztulása 1943 elején annyira sokkolta a kormányt, hogy az erről szóló híreket hetekig nem is merték nyilvánosságra hozni. Ekkor indult meg a szovjet Vörös Hadsereg offenzívája is a németek ellen, Horthy Miklós kormányzó és a politikai, katonai elit nagy része előtt pedig egyértelművé vált: ezt a háborút elvesztettük, a vereség csak idő kérdése.
Ekkor gyorsultak fel az addig csak közvetetten és akadozva zajló tárgyalások az angolszász hatalmakkal egy esetleges fegyverszünetről:
Hogy ne ébresszen gyanút a németekben, a kormány egy fiatal, alig ismert diplomatát küldött tárgyalni Isztambulba, aki ’43 szeptember 9-én vette át a feltéteket
– mondja a 24.hu-nak Zeidler Miklós.
Magyarország ezeket hivatalosan tudomásul vette, de itt egyelőre meg is állt a történet, mert a front még messze volt, s itthon úgy érezték, a kiugrás még nem aktuális. Nem kívántak Olaszország sorsára jutni, amelynek kormánya túl korán jelentette be a fegyverletételt, s így Észak-Itáliát azonnal német csapatok szállták meg.
Az illúziókat még tovább szőtte Churchill határozott szándéka a balkáni partraszállásról. A brit miniszterelnök tervei szerint Olaszországból a Balkánon keresztül még az oroszok előtt benyomulnak a Kárpát-medencébe, megállítják Sztálint, és a lehető legnagyobb kelet-európai területet próbálnak megmenteni a kommunista nagyhatalom befolyása alól.
Tervét viszont a szövetségesek hamar leszavazták, hazánk mégis ebben a reményben tervezte lépéseit.
Tény, hogy a briteknek jól jött az a káosz, amit a magyar kiugrási szervezkedés okozott Németország hátában, de a történész szerint nem szándékosan „verték át” a magyarokat, hanem főként az itáliai offenzíva lassúsága húzta keresztül a terveket.
A magyar politikusok – a németekhez hasonlóan – sokáig nem tudtak arról, hogy a szövetségesek nem erőltetik a balkáni hadműveleteket, inkább az Atlanti-óceán felől nyitják meg a „második frontot”. Ebből adódóan pedig egy papíron nagyon jól mutató, ám a várható eseményekhez nem igazán alkalmazkodó taktikát dolgoztak ki:
- A magyar 1. hadsereget (mintegy 180 ezer embert) Galíciába vezényelték a Kárpátok védelmére, hogy a Vörös Hadsereget távol tartsa a Kárpát-medencétől, előrenyomulását térítse Németország felé.
- Eközben a diplomácia továbbra is igyekezett a szövetségesekkel elhitetni, hogy Magyarország nem ellenség.
A lényeg persze az volt, hogy „megvárjuk” az angolszászokat nyugatról.
Hitler nem bízott a magyarokban
A német titkosszolgálat azonban kiválóan működött, tökéletesen tisztában volt ezekkel a törekvésekkel éppúgy, mint Románia kiválási szándékával. Csakhogy volt egy óriási különbség:
Hitler megbízott Antonescu marsall lojalitásában, ezért az ennek ellentmondó jelentéseknek nem adott hitelt. A magyar politikusokat viszont – valljuk be, jogosan – már az első bécsi döntés óta kétkulacsosnak tartotta, nem bízott bennük, ezért is rendelte el az ország 1944. március 19-i megszállását
– emeli ki a történész.
Árulók a kormányban
Ezek után viszont a németbarát Sztójay-kormányt már nem foglalkoztatta a fegyverszünet. Horthy és köre viszont nem adta fel, titokban létrehozták az úgynevezett Kiugrási Irodát, ami tovább folytatta a béketapogatózásokat, de továbbra is csigalassúsággal.
A német hírszerzés mindenről tudott, nagyban két magyar miniszter árulásának köszönhetően, akik folyamatos tájékoztatást nyújtottak a fegyverszüneti tervekről.
Miért tették? A motiváció nyilvánvalóan mindenkinél más és más árnyalatú volt, de összességében elmondható: ezek az emberek épp azt érezték volna árulásnak, ha hazánk a német szövetséges ellen támad. Említhetjük még a fanatizmust is, a győzelembe vetett vak hitet.
Az események Románia augusztus 23-ai kiugrása után gyorsultak fel. A kormányzó augusztus 29-én Lakatos Géza vezetésével és nagyrészt hozzá hű katonákból álló kormányt nevezett ki, a koronatanácsban (a kormányzó elnökletével tartott kormányülésen) pedig újra napirendre került a fegyverszünet kérdése. Lakatos legfőbb feladata a kiugrás megszervezése volt.
Addigra viszont a Vörös Hadsereg visszaszorította a magyar királyi 1. hadsereget, októberben már Kárpátalján, a határ innenső oldalán folytak a hadműveletek, miközben a szovjet haderő szeptember óta Erdélyben is előretetört.
Tétovázva, elárulva, megfigyelve
Nem újdonság, hogy a németek ez esetben is mindenről tudtak, megtették a szükséges ellenlépéseket, október 15-én pedig a magyar kiugrási kísérlet órák alatt kudarcba fulladt. Másnap lemondatták a kormányzót, de előtte még aláíratták vele Szálasi Ferenc kormányfői kinevezését.
A kiugrási kísérlet bukásának legfőbb okait tehát három mondatban foglalhatjuk össze, a sorrend mindegy is:
- Horthy Miklós és a magyar elit tétovázása;
- Sorozatos belső árulások a legmagasabb szinten is;
- A németek kiváló informáltsága, gyors és hatékony közbelépése.
Mi lett volna, ha…
Mi lett volna ha sikerül? Az biztos, hogy a Magyarországot ért háborús pusztítás enyhébb lett volna, és talán, de csak talán a szovjet katonák is másképp viselkednek az ország megszállása során. Elképzelhető, hogy kevesebb háborús jóvátételt kellett volna fizetnünk, ám azt bátran kijelenthetjük: a szovjet megszállást és a kommunista berendezkedés kierőszakolását nem kerülhettük volna el.
Feltételezhető az is, hogy a Vörös Hadsereg előbb lépett volna Németország területére, s talán nagyobb területet tudott volna megszállása, majd hatalma alá vonni.
Ami a visszaszerzett területek vagy azok egy részének megtartását illeti, nem igazán tudunk mit mondani. Zeidler Miklós úgy fogalmaz, hogy ha igennel, vagy nemmel kellene erre válaszolnia, inkább a nemet választaná. A szövetségesek 1940-től kezdve többször is deklarálták, hogy nem fogadják el a háború idején történt határváltozásokat, amitől a gyakorlatban persze a győztesek érdekében többször is eltértek. De mi vesztesek voltunk.
(Kiemelt kép: Fortepan/Archiv für Zeitgeschichte eth Zürich/Agnes Hirschi/Carl Lutz felvétele)
