Nagyenyed egy alig 16 ezer lakosú kisváros Tordától mintegy 30 kilométernyire délre. Magyar ajkú lakossága ma már 25 százalék alatt van, de itt működik a Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben alapított kollégium. Egy másik “nevezetessége” a történetében rejlik. Egy értelmetlen, nacionalizmus fűtötte mészárlás, amelynek közvetlenül 800 magyar esett áldozatul, és közvetve is még körülbelül ennyi.
A forradalom és szabadságharc idején járunk, amikor az 1848. május 15-17 között tartott román nemzetgyűlés határozatot fogadott el. Ez egyrészt az áprilisi törvényekben megfogalmazottnál jóval radikálisabb jobbágyfelszabadítást, másrészt a románság negyedik nemzetként való elismerését követelte.
– idézi Hermann Róbert történész. Az erdélyi országgyűlés elutasította a románság követeléseit, mondván megszűnt a feudalizmus, és már rendi nemzetekről sem lehet beszélni.
Csak a magyarokat fegyverezték le
Az etnikai ellentéteket több tényező is erősítette. Egyrészt késtek a román igényeket is figyelembe vevő törvényjavaslatok. Másrészt a jobbágyfelszabadítással a parasztság nemzetiségtől függetlenül elégedetlen volt, de a különböző mozgalmakat magyar katonaság verte le, ami önmagában fokozta a hangulatot. Harmadrészt komoly hatása volt a császári propagandának, amely a nemzetiségek összeugrasztásával próbálta gyengíteni a magyar kormányt.
Amikor a helyzet pattanásig feszült, megkezdődött az erdélyi román parasztság felfegyverzése, Puchner Antal altábornagy, erdélyi főhadparancsnok 1848. október 16-án ostromállapotot hirdetett. Ezt viszont ő maga is igen egyedien értelmezte: a magyar nemzetőröket lefegyverezték, de a románokat nem korlátozták.
Brutális kegyetlenséggel gyilkoltak
November közepéig tucatnyi települést raboltak ki és pusztítottak el a csőcselék, a magyarok közül megölték, akit értek. Ahogy azonban a császáriak elfoglalták Erdélyt, megfékezték csatlósaikat is. Ettől kezdve januárig közösségek elleni támadás nem történt. Aztán jött Bem tábornok, de miközben visszafoglalta Erdélyt, nem szállt meg minden egyes pontot. A reguláris erők kiűzését tekintette legfőbb célnak, és nem törődött a felkelőkkel.
Nagyenyedről 1849. január 1-jén vonult ki a császári katonaság, és a tordai helyőrség – Bem parancsának szellemében – az enyediek kérésére sem küldtek helyőrséget. Január 8. éjjelén pedig nyolc-kilencezer ezer román felkelő támadt az alvó városra. Az akkor tíz éves Szilágyi Farkas, későbbi nagyenyedi református lelkész így emlékezett vissza:
Egyik tribun vezényszavára minden oldalról lövöldözni kezdettek a foglyokra. A lövöldözések mellett lándzsákkal, dorongokkal, vasvillákkal, fejszékkel, nyársakkal kezökben rohanják meg őket, a 800 embert. És kezdetét veszi egy olyan irtózatos mészárlás, milyenhez hasonló aligha történt még a földön… szerencsétlen áldozataikat vadállati kéjjel ölik, vágják darabokra. Kegyelmet nem adnak senkinek. A csecsszopó gyermeket sem kímélik. Még szerencsésnek vala mondható, kit golyó talált, vagy kinek lándzsa fúródott szívébe és meghalt, mert százan meg százan valának olyanok, kik összemarcangolt testtel, összetört tagokkal órák hosszáig vívódtak a halállal.
Egyes beszámolók szerint legalább ugyanennyien vesztették életüket, akik az őrjöngés elől menekülve halálra fagytak. Odakint mínusz húsz fokos hideg volt, az álmukból riadó embereknek öltözni sem volt idejük. A házakat, templomokat kirabolták, és felgyújtották, tűz martaléka lett a református kollégium és híres könyvtára is.
Az öldöklés, rablás napokig, hetekig tartott, és nem csak Nagyenyeden, vége csak a magyar csapatok benyomulásával ért.
