Amikor Olaszország 1915 májusában belépett a nagy háborúba, első és legfontosabb célja volt támadást indítani az Osztrák-Magyar Monarchia ellen azokért a területekért, amelyekre egy hónappal korábban, a londoni szerződésben kapott ígéretet. A két állam 400 kilométeres határát az Alpok áthatolhatatlan láncai védték, nagyobb katonai műveletekre leginkább a déli szakasz, az Isonzó folyó völgye volt alkalmas.
A folyó a mai Szlovéniában ered, és Soca néven jórészt itt is kanyarog, majd Olaszországban éri el az Adriát. A taljánok stratégiája egyértelmű volt: Az Isonzón átkelve a hadsereg egyik része délre fordul Trieszt felé, a másik folytatja útját Karintia irányába. Nyilván a Monarchia hadurai is tisztában voltak a határ “gyenge pontjával”, így azt komolyan megerősítették. Ráadásul védelemre rendezkedtek be, amit nagyban segített, hogy a magaslatokról jól megfigyelhették az olasz hadmozdulatokat.
Mészárszék a folyóvölgyben
A jelentős olasz túlerő ellenére az első támadás 1915 júniusára megtorpant, itt is állóháború alakult ki. Akadozott az utánpótlás, Bécs pedig a keleti frontról és a Balkánról küldött utánpótlást. A terepviszonyok is a Monarchiát segítették, lövészárkaikat, géppuskafészkeiket és szögesdrót akadályaikat magaslatokon építették ki. Ezután összesen 11 csata zajlott még az Isonzó mellett, az olaszok támadtak, az osztrák-magyar katonák védekeztek.
Pusztító két év következett. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: erős tüzérségi tűz után a gyalogság frontális támadást indított az ellenséges állások ellen. Mészárszék volt jelentős áttörés nélkül. 1916. március 9-én már az ötödik isonzói csata kezdődött, az olaszok elfoglalták Görz városát, majd nyáron 20 kilométerrel jutottak beljebb. Csakhogy augusztusban Németország is hadat üzent Olaszországnak, csapatokat küldött az isonzói harctérre, amivel az olasz fölény egy csapásra elolvadt.
A következő évben az antant hatalmak már be akarták fejezni a harcot, ezért 1917-ben minden frontszakaszon elsöprő támadást indítottak, az egyik áttörési pontot az Isonzónál tervezték. Két hatalmas olasz offenzíva indult tehát 1917-ben, a második, csaknem egy hónapig tartó vérontás során, augusztus-szeptember folyamán – az eddigiekhez képest – jelentős sikert értek el. csakhogy az előrenyomulást leállították, nem tudhatták, hogy a védők már az összeomlás szélére jutottak.
Szuronyroham Doberdónál a 6. isonzói csata során (Wikipedia)
Százezer magyar
Ekkor, a 11. isonzói csata után fordult meg minden. Miután Oroszország békét kötött, a keleti frontról érkező német segítséggel most már a Monarchia lendült támadásba október végén. Gyökeresen szakítottak az addigi állóháborús, frontális támadás módszerével: rohamcsapatok szivárogtak a front mögé, elfoglalták a fő stratégiai pontokat, akadályozták a kommunikációt, a felderítést, elvágták a visszavonulás útját és állandó tűzzel gyengítették az ellenséget. Az egyik ilyen rohamcsapat vezetője volt a később komoly hírnevet szerzett Erwin Rommel.
Az átfogó támadás elsöpörte az olaszokat, akik a Piave folyóig hátráltak. Ez volt a caporettoi áttörés, vagy a 12. – és egyben utolsó – isonzói csata. A frontszakasz stratégiai jelentősége megszűnt, a front 100 kilométerrel került nyugatabbra. De milyen áron? Az isonzó völgye vált Olaszország legnagyobb első világháborús temetőjévé: a harcokban 1,1 millió olasz halt meg, vagy tűnt el, vagy sebesült meg. A háború folytán összesen 480 ezer olasz esett el, nagy többségük ezen a fronton. A Monarchia vesztesége ennek kevesebb mint fele, körülbelül 500 ezer fő volt. Máig nem sikerült megállapítani, mekkora volt a magyar véráldozat, a becslések 100 és 300 ezer fő között vannak.
