Német és svájci tudósok szerint például, hogy az 1945-ös, 8,1-es erősségű pakisztáni földrengés óvatos becslések szerint körülbelül hétmillió köbméter metángázt juttatott a légkörbe az óceán talajából. A metán az egyik “legerősebb” üvegházgáz, üvegházhatása húszszorosa a szén-dioxidénak.
A kutatók szerint abból indultak ki, hogy a pakisztánihoz hasonló erejű földrengések után még egy évszázadon át metán szökik a légkörbe, mielőtt a gázforrás kimerülne. A tengerfenékből vett mintákban a geológusok metánhidrátot találtak, amely a metángáznak a tengervíz hatalmas nyomása alatt “jéggé fagyott” formája. További elemzések arra mutattak, hogy az 1945-ös földrengés összefügg a metánkibocsátással. A talajban feltűnő mennyiségű szulfátot és baritot is találtak, amelyek az üvegházhatású gáz felszabadulásakor maradnak vissza.
A legvalószínűbb, hogy a gázkibocsátás az 1945-ös földrengés számlájára írható. A földmozgás feltehetően repedéseket és hasadékokat nyitott a tengerfenéken, ahonnan az addig fogva tartott metán kiszabadult. Lehetséges, hogy az Indiai-óceán északi részén még jóval több olyan terület van, ahol a földrengés hasonló következményekkel járt.
Mivel most először bizonyították, hogy a földrengések metánkibocsátással is járhatnak, a jövőben a klímaváltozás folyamatát, gyorsaságát és hatásait vizsgálva tehát ezt a tényezőt is figyelembe kell majd venni.
