Szokásosan, a csalad.hu-ra írt cikkében elmélkedett Tóth Gabi, ezúttal arról, az ő korában miként álltak a tehetséges gyerekekhez az iskolákban.
A tehetség, ahogy anyu szokta mondani, nagyváros-orientált dolog, nem nagyon volt lehetőség fejleszteni a készségeket. Pláne, ha valaki nem értelmiségi családból származott. A mi családunk pedig munkáscsalád volt, tehát nem nulláról, hanem mínusz 65-ről indultunk. Ráadásul a mi szegényebb iskolánkat összevonták a helyi elit iskolával, így sajnos még nehezebb helyzetbe kerültek azok a gyerekek, akik szerették volna vinni valamire. A korábban már említett mumustanárnő például többször is kivette a jelentkezési lapomat a többi közül, melyekkel a regionális versenyekre akartam benevezni. Persze mindig volt valami más ürügy, hiszen nyíltan nem vállalta, hogy szerinte rangon aluliak voltunk ahhoz, hogy az iskolát képviseljük egy ilyen megmérettetésen, de valahogy mindig a hozzám hasonló gyerekek voltak az áldozatai
– részletezi írásában az énekesnő, majd kitért arra is, hogy ehhez hasonló gondokkal bizonyára manapság is találkoznak a gyerekek – vagy ahogy ő fogalmaz, „tóthgabik”.
Emlékszem, egyszer azt vágta a fejemhez, hogy én egy musical slágerrel akartam nevezni a versenyre. Ő egy vaskalapos, poros felfogású nő volt, számára a musical nem létezett, mint műfaj. Tényleg minden alkalmat megragadott, hogy megalázzon, akár az egész iskola előtt. Még most is nagyon rossz érzés erre gondolni, mert tudom, hogy vannak még ilyen „tóthgabik” szerte az országban, és nem mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy a végén jóra fordul az életük.
