Kedves ismeretlen és szomorú hölgy! Bár nem ismerjük egymást, de tudom, milyen, amikor egyedül vagyunk, bár látszólag mindenünk megvan. Olvastam a történetét, és mélyen elgondolkodtatott. Én nem szeretnék tanácsot adni, hiszen nem vagyok senki, és jogom sincs hozzá, viszont elmondhatom, hogy mit tettem én, amikor függő voltam. Nagyon szerelmes voltam. Az én exem független volt és én is, amikor egymásba szerettünk. Azt hittem, hogy ennél nagyobb boldogság nincs. Tökéletes együttlétek, séták, romantika, kis pikantéria. Minden megvolt ebben a kapcsolatban, ami kellett.
Szandra nevű olvasónk írt nekünk levelet, válaszként arra az olvasói levélre, amiben egy szerető írja meg, mennyire nehéz az élete úgy, hogy csak második lehet a szeretett férfi életében. A mostani levél nem sokban különbözik az Egy test vagyok, aki szétteszi a lábát, amikor ő akarja című cikkben olvasott levéltől, csak más szemszögből ismerjük meg a szerelmi háromszöget: a megcsaltéból. Szandra Pandorához hasonlóan kilátástalannak érezte a helyzetét, és ő is megismerte önmaga legmélyebb énjét.
Aztán a harmadik évben megváltozott minden. Kimaradt éjszaka, karmolások a hátán, amit a kutyára fogott, kiszívott nyak, amit a szúnyog tett, csak ő elvakarta. Aztán másképp ért hozzám, másképp csókolt, majd egy napon a kedvenc parfümöm illatát éreztem a nyakán, ami nem az enyém volt, mert akkor nem tehettem meg, hogy megvásároljam magamnak, ő pedig akkor már erre nem fordított nagyobb gondot. Aztán elhagyott. Azt mondta, szeret, de nem szerelmes belém. Mondanom sem kell, egy világ omlott össze bennem. Megaláztam magam. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el, szerelmet vallottam neki, és olyan dolgokat ígértem meg neki, amikre visszagondolva már csak szánom magam. Nem tudtam elképzelni, hogy levegőt veszek nélküle. Nem tudtam, hogy hogyan fogok azzal a tudattal élni, hogy egy másik nőt úgy szeret, ahogy engem, hozzáér, megcsókolja, szeretkeznek. Elvették tőlem azt, ami az élet volt számomra.
Én csakis magamat okoltam azért, mert nem volt a párom őszinte hozzám, mert naiv voltam és elhittem neki mindent, mert folyamatosan azt tunkolta belém, hogy az én hibám, hogy idáig jutottunk. Aztán jött az önpusztítás. Minden héten pénteken és szombaton buliztam, annyi alkoholt fogyasztottam, hogy csodálkozom azon, hogy nem lett semmi bajom. Aztán jöttek az altatók. Elmentem az orvoshoz, egy ideggyógyászhoz, akinek előadtam az alvászavaraimat meg minden baromságot, és vizsgálatok nélkül készségesen írt fel nekem 100 darabos gyógyszereket. És jött a mámor. Élveztem, hogy testi fájdalmaim vannak, így nem tudtam az annál sokkal fájdalmasabb lelki fájdalmaimra koncentrálni. Nem voltak gondolataim, érzéseim. Csak röhögtem és sírtam egyszerre. Aztán összeestem és kórházba is kerültem. Kiderült, mit tettem magammal, de nem is csináltam belőle titkot. Az orvosom azt tanácsolta, forduljak szakemberhez és hagyjam abba ezt az őrületet, másképp meghalok.
Nem mentem szakemberhez, mert úgy gondoltam, egy idegen nekem ne ossza az észt, amikor fogalma nincs az én fájdalmamról. Ezek után hazamentem. Csend volt. Egyedül voltam, mint mindig. Elmentem zuhanyozni és megláttam azt, amit hónapokon át nem. A testemet. A szép fényes fekete hajam matt lett és töredezett, mint amit a moly rágott szét. A sima feszes bőröm nyúzott, ráncos lett. A szemeim, amik máskor csillogtak, most szűkek voltak, picik és beesettek, nagy táskákkal és fekete karikákkal tarkítva. A 165 centimhez pedig az akkor 50 kg helyett már csak 41 kg társult. Azt hiszem, a testem megmutatta, hogy hogyan haldoklik a lelkem. Sírtam. Rengeteget. Sok tányéromat, poharamat és vázámat törtem ripityára. Aztán leültem és gondolkodni kezdtem. Rájöttem, hogy a hiba tényleg velem van. Én voltam a hibás, mert elvártam a szeretetet, a tiszteletet a törődést, a megértést. De mit tettem én? Vajon ezeket a dolgokat én megtettem magamért? Nem. Majdnem megöltem magam. Sajnáltam magam, pusztítottam a testem és a lelkem. Mindig tudtam panaszkodni, de megoldani bármit?
Abbahagytam a piálást és a tablettázást. Nem volt egyszerű, de megtettem. Amint változott a testem, változott a lelkem is. Megtanultam szeretni és tisztelni mindent, ami én vagyok. Elköltöztem! Nem menekültem, csak elköltöztem. Megcsináltattam a hajamat, a körmeimet, vettem magamnak pár szép ruhát, és minden reggel elmondtam magamnak, hogy senki nem ér nálam többet. Mi nők életre születtünk és életet adunk, nem elveszünk. Aztán eltelt egy év. Ezalatt meggyászoltam magamat, a szerelmemet, az érzéseimet és eldöntöttem, hogy nem nézek vissza. Egészen addig, amíg nem olvastam az ön levelét. Azóta hét éve boldog kapcsolatban élek egy olyan férfival, aki szeret azért, ami vagyok. Aki nem haragszik vagy nem idegesíti, ha megcsókolom vagy százszor elmondom neki egy nap, hogy szeretem. Akinek nem ciki, ha egy boltban titokban puszit adok az arcára, és aki olyan ajándékot adott, amit csak egy szerető embertől kaphatok. Egy pici babát. Jelenleg az ő gyermekét várom, aki kisfiú és remélhetőleg ő is úgy szeret majd minket, ahogy mi őt.
Ezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy a döntéseink határozzák meg az életünket és remélem, hogy ön is jól fog dönteni. Válassza az életet! Válassza magát! Hiszen mindannyiunknak megvan a másik felünk. Lehet nehéz az út, ami hozzá vezet, de a szívünk soha nem csap be minket. Mindig tudjuk, hogy mivel állunk szemben, csak könnyebb néha, ha becsapjuk magunkat. Ön ne tegye ezt és legyen nagyon boldog! Remélem, hogy megváltozik az élete és része lehet abban, amiben most nekem.
Milyen jelek utalhatnak arra, hogy a másik megcsal?
Az olvasói levélhez különösebb szakértői kommentárt nem lehet hozzáfűzni, hiszen végül saját erejéből talpra állt, és helyretette az életét. Elvonó nélkül keveseknek megy egyedül, az biztos, hogy ahogy olvasni is a sorok közt, szükséges hozzá az is, hogy a környezet tudja, mi történik az illetővel. Sajnos a mai szórakozás kultúra jó alapot ad ahhoz, hogy akár éveken át benne ragadjunk a soha véget nem érő önsajnáltatásban, bár ehhez tudni kell azt is, hogy a gyász folyamata mindenkinél más és más.
Arról pár szót mindenképpen fontos írni, mi mindenből vehetjük észre, ha a másik félrelép. Az olvasónk a levelében azt írta, a harmadik év után változott meg minden, a szerelem időszaka általában 1-3 évig tart, ezért is nem célszerű az első három évben összeházasodni vagy gyereket vállalni együtt. Egyértelmű jele, az a bizonyos női megérzés, hogy valami megváltozott a partner viselkedésében, mintha máshogy érne hozzánk, máshogy csókolna, és mintha nem lenne ott szex közben. Vagy épp ellenkezőleg, sokkal többet akar szexelni, és ez is megváltozik, intenzitása, keménysége vagy éppen az intim része másabb. A férfiak is, nők is, hazaviszik a szeretővel átélt élmény, vagy a meg nem élt élmény, így a partner érezheti a változást.
Sok férfi jobban odafigyel az öltözködésére, új parfümöt vesz, elkezd edzeni járni, vagy többet edz, sokkal többször megy el hétvégenként, és az is előfordul, hogy nem megy haza, csak másnap reggel 8-9 körül. Hajszálak, idegen illatok, rúzsfoltok esetleg lehetnek rajta, de ezek akár a buszon vagy villamoson is rákerülhettek, vagy valamelyik haverja barátnőjét puszival köszöntötte, és úgy került rá mindez. Ez önmagában semmit nem jelent, ha rendszeresen ugyanolyan hajszál esik ki a ruháiból, akkor érdemes gyanakodni.
Azok, akik félrelépnek, előbb vagy utóbb lebuknak. Senki nem tud együttélni sokáig ilyen hazugságban, vagy tudatalatt vagy tudatosan tenni fognak valamit, amiből kiderül, hogy harmadik van a képben. Akinek van vér a pucájában, vagy beleszeretett a szeretőjébe, szólni fog a partnerének, feleségének, és elválnak. Akinek nincs, valószínűleg a mobiltelefonja miatt fog lebukni: éjszakai smsek, csetelések, elvonulások a fürdőszobába, hogy egy másodpercre se teszi le, folyton vele van, akkor már biztosra mehetünk. Ezek nem egyszeri alkalmas természetesen, hanem akár hónapokon, éveken át is tarthat, sajnos.
A sorozatunk többi cikkét ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: 24.hu/Besenyei Violetta
