Az elmúlt években egyértelmű tendencia lett, hogy a magyar csapatok inkább veszik a labdarúgókat, mint eladják. Jellemzően ingyen igazolható, átlagfutballisták érkeznek az NB I-be, akik aztán vagy a magyar bajnokság vérkeringésében maradnak, vagy hazatérnek. Az elmúlt három évben azonban valami megváltozott, mert immár komoly összegekért érkezett egy-két légiós, változó sikerrel, értékesítés terén azonban továbbra sem látszik a tudatos játékos politika, a karrier építés. Hol akad el a folyamat?
A számok nyelvén
Az átigazolásokra költött összeg egyértelműen emelkedett. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) kimutatása szerint a magyar klubok döbbenetes módon, 2017-ben 7,1 millió dollárt költöttek. Ezzel a magyar liga a 35. legnagyobb összeget fizette ki a világon. Ez önmagában is óriási szám, ha azonban hozzávesszük, hogy 2016-ban mindössze 1,4 millió dollárra rúgott ugyanez az összeg, jól látszik a különbség.
Elemzésünket nehezíti, hogy a magyar klubok rendszerint nem hozzák nyilvánosságra az átigazolások részleteit, így főleg a külföldi klubok beszámolói, vagy a transfermarkt.de portál lehet a segítségünkre. Ezek alapján a 2017/18-as NB I-es bajnokságba igazolók közül Liridon Latifi volt a legdrágább játékos, érte 1 millió eurót fizetett a Puskás Akadémia. Őt követi holtversenyben Ezekiel Henty (Videoton) és Stefan Szpirovszki (Ferencváros) 500-500 ezer euróval.
A fenti táblázatból elég jól kirajzolódik, hogy 2015 környékén drasztikusan megemelkedtek a játékosok árai. Emellett említsük meg azt is, hogy a 2017-es rekorder Latifi (hét tétmeccsen egy gól és egy gólpassz) és a tavalyi legdrágább Mirko Maric (négy meccsen semmi) sem váltotta meg a világot.
Azért akadnak jó eladások
Hazugság lenne mindemellett azt állítani, hogy nem sikerül egy-egy labdarúgó játékjogát komoly összegért értékesíteni. Ehhez kell rendszerint az is, hogy a rendkívüli mutatók mellett 24 év alatti legyen az adott játékos. Ekkor ugyanis még befektetésként tekintenek rá a külföldi klubok, vagyis a továbbadás reményében igazolnak az NB I-ből.
Az elmúlt évben Sallai Roland (Puskás Akadémia) és Enisz Bardi (Újpest) is milliós nagyságrendű összeget ért, de még ők sem tudták elérni azt a 2015/16-os évadot, amikor Somália (Ferencváros), Balogh Norbert (Debrecen) és Darwin Andrade (Újpest) is 2 millió euró fölött kelt el – igaz utóbbi a Duchatelet-birodalmon belül.
A fenti listában szereplő játékosok egyike sem volt 24 évnél idősebb az üzletkötéskor. A legnagyobb hasznot a Fradi termelte, Somália 2,1 millió eurót, a saját nevelésű Nagy Ádám 1,9 millió eurót „termelt” a klubkasszába, nem beszélve Muhamed Besic elképesztő áráról.
Mi akkor a baj?
A válasz ott hever az orrunk előtt. Először is visszatérve a FIFA kimutatására, az átigazolások szépen eloszlanak az élvonalbeli klubok között. A fő probléma azonban az, hogy játékoseladásokból nem termelik ki azt az összeget a csapatok, amit aztán új labdarúgókra költenek.
Ennek tudatában kiábrándító rápillantani az első táblázatra. Továbbá azt a következtetést is levonhatjuk, hogy bár van esély egy komoly eladásra, általánosságban minden olyan labdarúgó szerződtetése, aki 230 ezer eurónál többe kerül, rizikós pénzügyi befektetés. Akadnak kivételek, az Újpest például 1,15 millió euróért igazolta Mbaye Diagne-t, aki később 1,9 millióért távozott Kínába, de mint a FIFA is rámutat, ez egy különlegesen ritka eset.
Emellett érdemes odafigyelni a hazai bajnokság edzőinek nyilatkozataira is. Bódog Tamás, a Diósgyőr vezetőedzője például január 15-én mesélt egy interjúban arról, hogy képtelenség magyar játékost igazolni az NB I- be.
Magyarországon a magyar játékosok ára olyan perverz módon az egekbe ment, hogy az brutális. Nevetségesen hangzik, de egyszerűbb egy külföldi labdarúgót igazolni, mint egy tehetséges fiatal magyar futballistát szerződtetni. Arról is nagyon nehéz őket meggyőzni, hogy egy olyan csapatba kerülhet, ahol a fejlődése töretlen lesz, sőt még egy bizonyos stílust is meg tud tanulni.
– mondta a DVTK edzője.
A tendencia pedig érezhető, nem hiába hozott létre az MLSZ olyan szabályokat, amelyek pénzdíjakban részesítik a klubokat, ha adott mennyiségű magyar és fiatal játszik egy csapatban.
Van ahol működik
Képzeljük ezek után magunkat egy külföldi klub helyébe. Kiszúr egy magyar játékost, akiről kiderül, hogy a magyar labdarúgás megítélését hűen tükröző piaci ár sokszorosát kéri érte a tulajdonos. Ilyenkor természetes, ha a kérők körbenéznek más piacon is. Horvátországban a kiugró átigazolási díjak 10 millió euró körül mozognak, a Transfermarkt adatai szerint átlagosan cirka 400 ezer eurót költenek el a klubok, míg 40 millió fölötti a befolyó pénz összege. A magyar piacon ugyanezek az értékek a 200 ezret és a 350 ezret érik el. A horvát liga vevői között találunk orosz, portugál és angol élvonalbeli klubokat is.
Szerbiában körülbelül 100 és 300 ezer euró között költöttek a csapatok 2017-ben és a milliós nagyságrendű igazolások zöme az olasz, portugál, orosz, spanyol élvonalba kerül. Nem ritka azonban az sem, hogy 500-600 ezer euróval is „beérik”, persze ők nem Európa elitjébe kerülnek.
A többi szomszédnál még ennél is olcsóbbak a játékosok, a szlovákok például nagyjából 300 ezret költenek és kapnak átlagosan, a szlovénektől már 200-300 ezer eurótól is nyitva áll az ajtó. Olybá’ tűnik, csak Magyarországon nem ismerik a mondást: aki sokat markol, keveset fog.
Bódognak úgy tűnik igaza van, bár érdemes hozzátenni, hogy fényévekre van jelenleg az NB I piaca a horvát, szerb, ukrán, de még a román klubok gazdálkodásától is. Azok a csapatok, amelyek már 1-2 milliót rászánnak egy játékosra, a környező országokból rendszerint taktikailag és technikailag is képzettebb labdarúgót kapnak ekkora összegért.
Nem fekete-fehér a történet
Szemellenzős állítás lenne ezek után kijelenteni, hogy márpedig túl sokat kérnek a magyarok. Muhamed Besic, Nagy Ádám és Enisz Bardi is minőséget képvisel, értük meg kellett követelni a díjat. Fontos látni azt is, hogy a szerbeknél, horvátoknál sincs kolbászból a kerítés, sok esetben 600-700 ezer euróért ugyan, de a török ligában, Dél-Amerikában, alacsonyabban jegyzett bajnokságokban kötnek ki játékosok, rendszerint okkal. A milliós átigazolási díj körülbelül az értékhatára egy olyan játékosnak, aki Európában megállja helyét.
A fenti számok azt bizonyítják, hogy tudomásul kell venni, mekkora büdzsével dolgozik a játékos kérője. Sok olyan bajnokság van, amely előrelépést jelenthet egy labdarúgónak, de „csak” 500 ezer eurót tudnak utalni, ilyenkor mérlegelni kell. A magyar piacon ez is komoly összeg, a nemzetközi kapcsolatok pedig nagyon jól jöhetnek: a Ferencvárosnál a német szálon keresztül érkezett Joseph Paintsil, az Újpestnél Szerbiából ismerték Enisz Bardit.
Természetesen a mai, jobbára adóforinton működtetett magyar futballban is muszáj lenne pénzügyi befektetésként kezelni a labdarúgót, így akár a kisebb profitot is érdemes lenne megbecsülni.