Két héttel az Európa-bajnokság után mennyire ülepedett le önben a nagy siker?
A hazaérkezés után négy napot töltöttem a családdal meg egy-két baráttal, majd elmentünk a Tátrába. Nem hagytam abba az edzéseket, könnyűeket futottam, majd szép lassan visszaálltam a teljes üzemmódra. Az érmemet a nappaliban kitettem a polcra, és minden nap elmegyek mellette,
az Eb óta minden nap úgy kelek fel, hogy mosolygok, mert megcsináltam.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Úgy nyilatkozott, hogy az első 10 volt a cél, ebből lett egy szenzációs ezüstérem. Magára a versenyre hogy emlékszik vissza? Milyen érzései voltak a futás előtt/közben?
Nyilván nem ott kezdődött ennek az éremnek a története, hanem évekkel korábban, de az kétségtelen, hogy másfél éve történt egy edzőváltás – azóta dolgozom Wolfgang Heiniggel –, ami alapjaiban változtatott meg mindent. A maratonra való felkészülést körülbelül egy éve kezdtem el, szóval úgy nyertem ezt az ezüstérmet, hogy nagyjából ennyit készültem így speciálisan. Azt gondolom, hogy ez elég kevés idő, meglepő is volt, egy ilyen hamar eljutottunk erre a szintre. Júliusban, egy magaslati edzőtáborban, Livignóban már látszott, hogy nagyon jó edzéseket csinálok, jobbakat, mint korábban. Meg úgy tényleg kiválóan éreztem magam, nyilván a magaslati edzés hatása meglátszott, hiszen tengerszinten jobban bírtam a terhelést. Így reménykedve mentem ki az Eb-re. De arra például nem készültünk specifikusan, hogy ennyire emelkedős pálya lesz. Egy nagyobb maratonon 50-80-100 méter emelkedés van, itt meg körülbelül 600 méter volt, ami nem normál. Teljesen máshogy hat így az izomzatra, teljesen más lefutni a távot.
Mit mondott az edzője a verseny előtt?
