Nem engedhetem meg, hogy a játékosok a szezon közepén elhagyják európai klubjaikat. Ez helytelen.
Bármennyire is hihetetlen, ezt a mondatot nem valamelyik nagy európai klub vezetője és nem is az öt topliga (angol, francia, német, olasz, spanyol) egyikének magas rangú korifeusa ejtette ki a száján, hanem Patrice Motsepe, az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) dél-afrikai elnöke. A bányaipari milliárdos azt a nemrégiben hozott döntést magyarázta így, amely szerint az Afrikai Nemzetek Kupáját a jövőben nem két-, hanem négyévente rendezik majd meg, és nem az európai futballszezon kellős közepén – azaz télen –, hanem a nyári időszakban.
Motsepe ráadásul nem állt meg itt, azt is nyomtatásba diktálta, mennyire együttérez a játékosokkal, akik számára meglehetősen frusztráló, hogy „a klubjuk azt mondja, szükség van rájuk, miközben a válogatott is igényt tart a szolgálataikra”. A CAF elnöke szerint eljött az idő, hogy ezt a problémát Afrikában oldják meg, mégpedig az afrikai játékosok legjobb érdeke szerint.
A bejelentéskor viszont nem az afrikai országok futballszövetségeinek vezetői álltak Motsepe mellett, hanem a FIFA főtitkára, Mattian Grafström. Úgy tudni, a döntést tapsviharral fogadták a nemzetközi futballszövetség svájci főhadiszállásán, nem függetlenül attól, hogy hosszú évek kőkemény lobbizása ért végre célt, amelyben az UEFA-t irányító vezetőknek is megvolt a maguk szerepe. Az Afrika Kupa hosszú évek óta volt „útban” a nagy európai topklubok versenynaptára szempontjából – most viszont úgy tűnik, volt az a mennyiségű pénz, amiért cserébe eltűnhetett „a probléma”.
Ha már pénz:
az afrikai futballszövetség bevételeinek cirka 80 százaléka az ANK-ból származik, innen nézve is bőven magyarázatot követel tehát a döntés, amely egy 1963-as indulása óta kétévente megrendezett tornát négyéves rendszerességűvé változtat. Nos, az egyik lehetséges magyarázat az afrikai engedékenységre az, hogy a 48 csapatosra bővített világbajnoki mezőnyben akár a csapatok 20 százaléka is lehet afrikai – ehhez mindössze arra van szükség, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság március végén legyőzze az Új-Kaledónia–Jamaica mérkőzés győztesét az egyik interkontinentális pótselejtezőn. Emlékeztetőül: a legutóbbi világbajnokságon még csupán a részt vevő válogatottak 15 százalékát, mindössze öt csapatot delegált a tornára Afrika. Ez a szám most könnyen a kétszeresére emelkedhet.
„Történelmileg a Nemzetek Kupája volt a legfontosabb bevételi forrásunk, de mostantól minden évben pénzügyi forráshoz jutunk” – érvelt a sportvezető, más kérdés, hogy egyelőre nem világos, hogy pontosan milyen szponzorok látnak majd fantáziát az új versenysorozatban. Az ANK egy bejáratott márka volt, a Nemzetek Ligája pedig egy kockázatos, va banque-lépés, az afrikai futballvezetők most mégis azt próbálják eladni a közönségnek, hogy döntéseikkel új szintre emelik a kontinens futballját.
Nem nehéz belátni, hogy ez csak feltételes módban lehet – ha egyáltalán – igaz. A valósághoz sokkal közelebb áll az az olvasat, hogy a CAF nem tudott tovább kitérni a FIFA és a nagy európai klubok nyomása elől, így jobb híján beadta a derekát néhány plusz vb-helyért. Azzal, hogy ennek kárát Afrika legnagyobb múltú, legrétegzettebb kulturális lenyomattal rendelkező futballtornája látja kárát, nem sokan törődnek. Mint ahogyan azzal sem, hogy a zömmel immáron Európában játszó afrikai futballsztárokat eztán jóval kevesebbszer láthatják majd a kontinensen pályára lépni a helyi szurkolók.
Az afrikai futball megmarad egzotikumnak, és végképp a nagy európai konglomerátumok játékszere marad. Az afrikai labdarúgás ahelyett, hogy kitört volna a félgyarmati létből, a topligák és a FIFA gazdasági érdekeinek szolgálatát választotta.
Ennél kevés szomorúbb üzenetet lehet elképzelni 2026-ra fordulva.
