Pető Péter: Milák Kristóf tartozott a többi magyarnak, vagy a többi magyar tartozik magának?

Milák Kristóf káprázatos produkcióval nyerte a 100 méteres pillangóúszást. A sportoló teljesítményének méltatása mellett azonban egy második rétege is volt a diadalról szóló közbeszédnek. A megszólalok sokasága utalt arra, hogy kinek, kitől kell bocsánatot kérnie, mi legyen az úgynevezett károgókkal, kinek és hogyan kell viselkednie. Természetesen nem a semmiből érkezett a disputa: Milák olimpiai felkészülésének mikéntje (azaz hogy az úszószövetség vezetői sem nagyon tudták, hol és mit csinál) és a klasszis viselkedése (hosszú ideje nem oszt meg információt újságírókkal, így a szurkolókkal sem) jó okkal vet fel kérdéseket.

A szövetségi kapitánytól a sportági elnökön át az alighanem az influenszer-jogosítványát féltő általános életszakértőig mindenki el is mondta a saját álláspontját. Még a bámulatos 100 méteres mutatvány előtt Bayer Zsolt hódolatát fejezte ki, és tudatta, hogy a nemzet normális többsége éppen úgy Milák mögött áll, ahogyan a magyarok istene is. Csonka András egyenesen a Milákot első olimpiai aranyáig nevelő Selmeci Attilának jelezte, hogyan kellene megfelelően nyilatkoznia egykori tanítványa 200 méteres döntője után, hovatovább szégyellje magát a szakember.

Minden olyan ügyben, amely ennyire tematizálja a nyilvánosságot, ilyen mélyen érinti a közbeszédet, ennyi érzelmi reakciót teremt, messzemenően érdekes: miért?

Nyilván Milák személyisége, az olimpia előtti hosszú hallgatása, a róla szóló valós információkhoz való hozzáférés lehetőségének a hiánya, egy nemzeti hős korszakos különcsége önmagában is elégséges magyarázat lehetne. Ezt azonban brutálisan erősítette fel két tényező: a magyar sajtó és nyilvánosság, valamint a szakszövetség kommunikációja. Ráadásul számomra egyik sem tűnik magyarázhatatlannak.

A magyar sajtó most ismerkedett meg a közösségi alapú nyilvánosság korában a magába forduló emberrel, aki nem beszél, miközben akadnak, akik az ipari kamerának is nyilatkoznak az utcasarkon, mások TikTok-csatornát működtetnek, Instagram-influenszerek. Darnyi Tamás még egy másik korszakban zárta rövidre párbeszédét a nyilvánossággal, évtizedes emlékezetben nincs azonban olyan klasszisunk, aki ilyen konokul távol tartotta volna magát a médiától. Azt pedig nem kell talán magyarázni annak, aki látta a kétezres éveket: a beszéd hiánya automatikusan növelte az éhséget a beszédre. Nem csak az újságírók részéről, hiszen az újságírók a nézőknek, olvasóknak kérdeznek. Noha a mostani véleményklímában mindenki úgy emlékszik, hogy felkészülése során csak békén akarta hagyni Milákot, az olvasottsági adatok valószínűleg ettől eltérően is leírhatók lennének: az embereket érdekelte, mi történik a tokiói olimpiai bajnokkal.

Ezt az érdeklődést emelte a következő szintre az úszószövetség vezetése. Merthogy miközben a klasszis kizárta a nyilvánosságot, a szak- és sportvezetés radikálisan eltérve a megszokott viselkedésmintáktól, kinyitotta a kapukat.

Miközben máskor dilemmák, problémák esetén csend a válasz, most sorra nyilatkoztak a vezetők arról, mennyire nem tudják, mit csinál a versenyzőjük, hovatovább hol van, készül-e egyáltalán, jár-e uszodába vagy végzetesen meghízott.

Ahogyan a versenyző saját logikája tolerálható, úgy a szövetség vezetőinek szempontjai is beláthatók. Egyrészt sosem láttak ilyet, másrészt az ő karrierjük, teljesítményük, eredményük is rajta volt a tétlapon, miközben semmilyen befolyásuk nem volt a történésekre, Milák felkészülésére. Ami pedig – az eredmények ismeretében sejthető – zajlott, csak éppen nélkülük.

Ez a kontextus megágyazott tehát az indulatok erősödésének, ám azt hiszem, kibontakozik a háttérben a sziluettje egy el nem beszélt vitának a magyar sportról, annak finanszírozásáról, az állam és az egyén viszonyáról, leginkább talán individualizmus és közösség viszonyáról. A kérdés, ami körül az indulatok terjednek, szándékosan provokatívan megfogalmazva az:

tartozik, tartozhat-e bármivel az őt támogató országnak a sportoló azon kívül, hogy sportol?

Hosszú Katinka állítása, Orbán Viktor filozófiája, a közmunka példája

A magyar sportfinanszírozási rendszer a leggálánsabbak egyike a világon. Relatív értelemben, az ország gazdasági teljesítményének függvényében hatványozottan igaz ez. A magyar elit sportoló olyan állami támogatást kap, mellyel talán egyetlen más szakma elitje sem konkurálhat idehaza: se a sebészek, se a tanárok, se a katonák nem reménykedhetnek olyan háttérben, amit a sportolók kapnak.

Hogy milyen fölfoghatatlan módon foglalkoznak az élsportolókkal a politika legfelső szintjein, azt mutatja az abszurditás határán táncoló, egy 2019-es kormányhatározat részeként közzétett döntések, amelyekben név szerint rögzítették az úszók olimpiai felkészülésének támogatását: Milák ötkarikás előkészületeit például 36 millió forinttal támasztotta meg a magyar állam, ami amúgy elmaradt a végül nem kvalifikáló Hosszú Katinka 48 milliós tételétől.

Amiről ilyenkor a kormány dönt, az közpénz. A közpénz felhasználásának mikéntje pedig a politika legfőbb kérdése: minden hatalom azzal fejezi ki, hogy mit tart fontosnak és mit nem, hogy hová tesz forrást, és honnan vesz el. Amikor a demokratikusan megválasztott kormány a sportolóknak ad pénzt, akkor azt nem adja oda másnak.

Az Orbán Viktor vezette kormányok láthatóan úgy gondolják, a sportot a társadalomban játszott, a közösség életében betöltött szerepe nyomán megéri kiemelten támogatni. Meggyőződésük, hogy a sporteredmények, a sport környékén megjelenő közösségi/nemzeti érzelmek jobbá teszik a társadalmat. És ne játsszuk a naivot: az is meggyőződésük, hogy az ennek nyomán születő sportsikerek egyúttal a hatalom stabilitását is szolgálják, akárha szavazatokat jelentenek.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a problémához, amely talán a mostani Milák-ügy mögött is felsejlik. Az pedig az:

nincs konszenzus arról, miért jár a közösségi támogatás a sportolónak. Azaz: a magyar állam a közösség erőforrását azért adja-e a sportolónak, hogy nyerjen (karikírozva: mozogjon), vagy egyéb elvárások is kapcsolódnak e közösségi áldozathoz?

Hogy mennyire nincs közös tudás, azt jelzik az ügyben tett korábbi állásfoglalások. Wladár Sándor, az úszószövetség elnöke tavaly úgy nyilatkozott, a sportoló tartozik Magyarországnak annyival, hogy elvégzi a munkát. Az elöljáró szerint Milák istenáldotta tehetség, ha edz, nyer is majd. Ebből a gondolatmenetből leginkább arra lehet következtetni, hogy a sportvezető morális alapállása: ha van egy különleges tehetség, akit támogat az ország, akkor vissza kell fizetnie e segítséget azzal, hogy tisztességesen felkészül, ami Milák esetében szinte garancia a győzelemre.

Erre reagált Hosszú Katinka: a háromszoros olimpiai bajnok úszó az elnök nyilatkozatára felelve azt posztolta, szerinte a klasszis nem tartozik az országnak, a sportvezetés legyen hálás neki. Mint fogalmazott:

Felháborító és primitív a kijelentés, hogy olimpiai bajnok, világcsúcstartó még tartozna az országnak…

Hogy bonyolítsam a helyzetet, Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság – a Fideszhez közel álló – elnöke a minap lapunkban publikált egy szöveget, amellyel Kele Jánossal szemben érvelt a paralimpiai sportolók jutalmának összege kapcsán kibontakozott vitában. Ebben az írásban érintette az olimpiai járadék ügyét is. Azt írta:

Az életjáradék kérdését érzékeny ügynek látom. Mélyen egyetértek a létjogosultságával, a mértékét sem sokallom. Ugyanakkor úgy látom, volna dolgunk azzal, hogy a járadékért cserébe elvárjuk, hogy ezek a sportolók, edzők hangsúlyosan vegyenek részt a sport népszerűsítésében: adjanak át díjakat, motiválják a gyerekeket és szüleiket, ezer módja van ennek. Sajnos tudnék negatív példákat is mondani.

Mindebből talán látszik, nagyon is eltérő gondolatok vannak arról, hogyha az állam pénzt ad, akkor azért cserébe kérhet-e.

Érdemes hát futni egy kört Orbán Viktor futballfilozófiai pályáján, hogy megértsük, hogyan gondolkodik a sportról az ember, akinek köszönhetően ilyen gálánssá vált a magyar sporttámogatási rendszer. A miniszterelnök legendás futballinterjúi egyikében – hozzám közel álló módon – így írta le a rendszeren belüli sorrendet: 1. a klub, 2. a csapat, 3. a játékos. Odáig megy, hogy a futballklub nem gazdasági vállalkozás, kulturális jelenségként kell hozzá viszonyulni. Ha ezt az alapállítást a futballon kívüli szisztémára is rávetítjük, világosan következik belőle, hogy az első a magyar válogatott/sport/közösség, és csak utána jön a sportoló.

És akkor vegyünk még egy innen nagyon távoli, ám az orbáni gondolkodást leíró példát. A Fidesz a 2010-es hatalomra kerülése után nem sokkal átalakította a közmunkarendszert. A 2011-es reform bevezetésekor azt hangsúlyozták, hogy az inaktívakat akarják visszavezetni az elsődleges munkaerőpiacra, egyúttal azt üzenik: segély helyett munkát adnak. E szövegben teljesen irreleváns, hogy milyen érvek szólnak a program mellett és ellen, mert a lényeg az, hogy a Fidesz mit állít: azt, hogy az állami segítségért (közpénzhez jutáshoz) erőfeszítéseket kell tenni, aki pedig nem teszi meg az állam által elvárt erőfeszítéseket, az semmilyen állami transzferben, így segélyben sem részesülhet.

A magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétegének tehát világosan, jogszabályban megfogalmazzák, mit kell tennie azért, hogy közösségi forrásokat kapjon az életben maradáshoz. Ezzel szemben a magyar társadalom legprivilegizáltabb csoportja, az elit sportolók számára nincs ilyen konkrét elvárásrend a közösségi források mellé rendelve. Mi több, Hosszú Katinka említett nyilatkozatában egyenesen kikéri magának, hogy a bajnoknak elvárásokat fogalmazzanak meg.

Igaz, a bajnok már győzött, így alighanem a győzelem a kulcsfogalma a témának. Azaz: a győzelem mindent legitimál.

De mit jelent a győzelem a közösségnek?

Érdekesség, hogy olyanok is csöndre intenek mindenkit, aki Milák viselkedését kritizálja a győzelem után, akik máskor azzal érvelnek, a győzelem nem legitimálhat mindent, igenis vannak olyan normák, konszenzusok, amelyeket követni kell ahhoz, hogy a győzelem morálisan is érvényes legyen. A sport persze különleges terület, így más értékkészletek érvényesíthetők itt, mint akár a politikában.

A sportban viszonylag egyszerű a helyzet, kiírják a táblára az eredményt. Aki első, az nyert.

Byung Chul-Han, a híres filozófus mondja, hogy szabaddá a sikerült közösség tesz. A svájci filozófus szerint a szabadság eredetileg azt jelentette: barátok közt lenni. Ez ugyanis viszonyszó: boldogító együttlétben lehetséges, kényszerektől való szabadságot jelent. Ezzel szemben a neoliberalizmus szabadságfogalma elszigetelődést, egyéni teljesítményt, önmegvalósítást jelent.

Mondhatnánk, azt a győzelmet, hogy az egyén első lett. A közösségeket viszont a nagy elbeszélések, a történetek tartják össze. Adódik a kérdés: a jól sikerült közösség az, amelyiknek kettővel több aranya van? Ugyanakkor nyer az olimpián a magyarok közössége, amikor egy magyar sportoló nyer?

Erre a felvetésre az első szinten vitathatatlan válasz az igen, hiszen minden magyar örül a győzelemnek, de talán bonyolultabb kérdés a közösségi sikerek magyarázata.

Amikor a közösség befektet a magyar sportba, leginkább azért teszi, hogy a sportot mint a kultúra részét támogassa. Számos oka van erre. A sportesemények alkalmasak arra, hogy nagy, közösségi érzelmi indulatokat teremtsenek, közösségi emlékezeteket írjanak. Mindemellett olyan életmódot népszerűsítenek, ami feltétele az egészségesebb társadalomnak. Továbbá példaképeket mutatnak fel.

És itt jönnek a kérdések. Vajon a közösség számára Kapás Boglárka karrierje és nyilatkozatai kevésbé hasznosak, mint valamelyik érem? Késely Ajna elbeszélése arról, hogyan és miért sportol lehet nagyobb győzelem, mint egy különc, elsőként beérő olimpiai bajnok?

Erre eltérő válaszokat adunk.

Orbán Viktor Facebook-oldala például világlóan egyenes beszéd arról, mi a győzelemhez való viszonya. Hiába a kardcsapat hagyománya, egysége és tisztessége, Szilágyi Áron legendája, az ezüstérem kevés volt ahhoz, hogy külön posztban gratuláljon. Pontosan úgy, ahogyan Németh Nándor felfoghatatlan negyedik helye 100 méteres gyorsúszásban. Vagy épp Milák Kristóf második helyezése 200 pillangón. Csakis a bajnokok kaptak külön bejegyzést. Illetve az ökölvívó Hámori Luca, minthogy az ő meccsének története illeszkedik az uralkodó párt narratívájába, tehát elmesélhető volt a szellemileg megborult Nyugat dekadenciájának kudarcaként, hogy aztán a genderügynek lehessen az ikonikus példája. (Hogy ebből lényegében semmi sem igaz, azt Kele János dolgozatában már összegezte.)

Ez annyiban világos beszéd, hogy a sporteredmény legitimálja a támogatást.

Az individualizmus szelleme

Wladár Sándor nyilatkozatához visszakanyarodva: minden olyan megjegyzés, ami a sportolók hozzáállását, magatartását érinti, irdatlan haragot vonhat magára. De nem a győzelemhez való viszony közösségi kritikája miatt, hanem azért, mert: mégis, mi köze van a szövetségnek, a politikának, akárkinek ahhoz, hogy egy elit sportoló mit csinál? Az ő felkészülése, az ő versenye, az ő élete.

Ez tényszerűen igaz.

Csak az a baj, hogy ezekben a sportágakban nincs piac. A sportolók nem a saját pénzüket kockáztatják, nem abból mennek edzőtáborozni, nem a szponzorok pénzéből fizetik az edzőket. Így a tenisz működik. Az úszás, a kajak-kenu, a vívás, a sportlövészet és megannyi sportág viszont nem.

Ezeknél az állam, a közösség fontos tényezője a képletnek. Az individualizmus, mögötte a piacpárti elképzelésekkel, nem érti, mi köze lehet bárkinek az egyénhez. Ez érthető érvelés lenne, csak éppen az nem érthető benne, hogy akkor mi köze kell legyen az egyénnek az állami forrásokhoz? Az hogyan van, hogy az állam olyan pénzt költ, amit fordíthatna másra is, de akik felelnek ezeknek az erőforrásoknak a felhasználásáért, ne merjenek beszélni? Tényleg senkinek semmi köze ahhoz, mi történik a kiemelt állami finanszírozású sportolókkal?

Az is lehet, persze, hogy a magyar politika, társadalom konszenzusa e két filozófia koktélja, és immár csöndes megegyezés van arról, hogy a magyar elit sportolóknak nincs egyéb teendőjük, az állam nem vár egyebet annál, minthogy legjobbjukat nyújtsák a pályán. És csakis a pályán.

Azt ugyanakkor akkor sem gondolom, hogyha így van is, világossá tettük volna a mit és a miértet, olyan egyértelműen és tisztán biztosan nem, ahogyan a közmunkások esetében sikerült.

Akkor most Milák végül tartozik valakinek?

Mindettől függetlenül természetesen Milák Kristóf nem tartozik az országnak, mi több, a kérdést gyávának tartom. Példátlan tévedés ugyanis e különleges személyiségű, ezekkel a helyzetekkel láthatóan küszködő, ezt a nyilvánosságszerkezetet nem választó, alapvetően úszni akaró sportolón számon kérni egy vitát, amelyet mi nem folytattunk le.

A rossz hírem az, hogy szinte biztosan nem is fogunk. A TikTok világa, a politika polarizációja, a világok harca, a demokratikus közbeszéd minőségének rettenetes romlása nem ígéri, hogy valaha megbeszéljük majd még a dolgainkat. Kele János írta az algériai bokszoló ügyében kialakult helyzet nyomán, hogy az eset

kiváló bizonyítéka annak, hogy a társadalmi tabusítás, az árnyalatokra vak, de legalább permanensen vívott szellemi polgárháború kizárólag tragédiákat és veszteseket termelhet ki, semmi mást.

Most annyival jobb a helyzet, hogy Milák Kristóf aranyérmet szerzett, és ennek köszönhetően minden magyar drukker felemelő estét tudhatott magáénak. Minek nyomán újra nem kell arra a kérdésre felelni, hogy valójában Milák tartozik-e bárkinek, vagy inkább a magyarok közössége magának.

Lassan ugyanis annyi a mínusz, hogy lehetetlen lesz kiegyenlíteni a tartozást. Márpedig kevés megrázóbb hagyatéka van egy nemzedéknek, mintha adósa marad a hazájának.