Az olimpiák előtt mindig készülnek előrejelzések: a Gracenote például tavaly év végén még jósolt egy aranyat Magyarországnak, most januárban azonban már nem. Úgy érzed „elvettek” tőlünk egy első helyet?
Nem úgy vágunk neki az olimpiának, hogy mindenáron érmet szeretnénk nyerni. Megcsináltunk mindent, rendesen felkészültünk arra, hogy a legjobb teljesítményünket tudjuk nyújtani. Ezek után igazából bármi megtörténhet. Tényleg két opció van: vagy érmekkel, vagy érmek nélkül jövünk haza. Nem nagy tudomány ez.
Úgy készülünk, hogy sikeresek leszünk, de megígérni nem tudjuk.
Könnyebb nekimenni úgy az olimpiának, hogy van már egy aranyérmetek? Vagy ez teherrel is jár?
Én nem érzem a mindennapokban a súlyát ennek az éremnek. Megkönnyebbülés, hogy van már egy aranyunk, úgyhogy szerintem könnyebb lesz. Természetesen van némi nyomás is amiatt, hogy az emberek most már elvárják az eredményeket. Egyetlen aranynál ott van sokakban, hogy a szerencsének köszönhető. De a mi sportágunkban tényleg óriási szerencse kell ahhoz, hogy valaki odaérjen az élre, nem úgy van, mint mondjuk az úszóknál, ahol a dobogós helyekkel előre lehet kalkulálni, ha mindenki le tudja úszni a legjobbját. Mi öten-hatan versenyzünk egy pályán belül, megy a lökdösődés, eleshet valaki előtted – nagyon sok a rizikófaktor.
Mint minden sportág, a gyorskorcsolya is folyamatos fejlődésben van, mintha már nehezebb lenne előzni és felértékelődött például a rajthelyek szerepe. Mi változott a legutóbbi olimpia óta?
Mostanában már az a bevett taktika, hogy inkább előre megy mindenki és bevállalja, hogy levezeti a versenyt. Régebben mindenki inkább hátul várt, és amikor elfáradtak az élen állók, akkor lehetett előzni. Sokat erősödött a mezőny, ezért is számítanak nagyon a rajtpozíciók. Illetve sokat számít az idő is, korábban ötszázon sorsolták a rajthelyeket, most a világranglista-helyezés alapján osztják, mert tényleg ott tartunk, hogy lehet valaki bármilyen jó, ötös pályáról akkor sem biztos, hogy képes továbbjutni.
Az utolsó világkupa-állomáson, Dodrechtben a váltó olyan helyen végzett, hogy a nehezebb elődöntőbe kerül az olimpián, akár ez is befolyásolhatja majd a pekingi szereplést. Utána volt egy nyilatkozatod, amiből arra lehetett következtetni, hogy az edzőtök, Csang Csing Lina megorrolt rád. Ezt sikerült rendezni?
Nem rám, hanem a helyzetre haragudott.
De ha már kint vagyunk egy olimpián, akkor úgy gondolom mindenkivel meg kell mérkőznünk.
Most vannak új tagok, nekik kicsit talán kevés idejük volt beleszokni a ritmusba, de 45 kör a váltó, és négyünkön múlik. Ha sikerül bejutni a döntőbe, egy jó helyezéshez szerintem elég lehet, ha nyugodtan végig tudunk menni.
Olimpiai aranyérmesként, a világ élmezőnyéhez tartozóként érezni olyat, hogy az ellenfelek megpróbálnak kizökkenteni, utaznak rád? Ha van ilyen, azt meg tudjátok beszélni?
A világkupákon éreztem, hogy kifejezetten rám, vagy az öcsémre fókuszálnak. De már mondhatom: megszoktuk, mert mi jelentjük a legnagyobb veszélyt. Jó lenne, ha nem kapnánk ekkora figyelmet, mert így küzdősebb lesz, de lendületet is ad, hogy a középpontban vagyunk. Versenyek között nem nagyon szoktunk ilyenről beszélni, de ha valaki esetleg hibázik a kárunkra, akkor bocsánatot kérnek.
Több nyilatkozatodban is említetted, hogy a kínai nézők majd melléd és öcséd mellé állnak, ám végül a koronavírus-járvány miatt beszüntették a jegyértékesítést és végül csak meghívott vendégek lesznek.
Reménykedtünk benne, hogy a kínaiak ugyanúgy szurkolnak majd nekünk, mint a hazai versenyzőknek, hiszen elég ismertek vagyunk már az országban. Volt már arra is példa, hogy az utcán felismertek Pekingben. Óriási dolog, hogy nem élünk ott, mégis szeretnek a kínai emberek. De most talán jobb, hogy nem lesznek nézők – se kínaiak, se külföldiek. Így ugyanis mindenki ugyanazzal az eséllyel indulhat, talán a külföldi versenyzőknek még segítség is. Sportban nagyon sok mindent magyaráznak meg tudományosan, de azt a lendületet nem lehet, amit a hazai közönség ad.
Tudod magadat függetleníteni a lelátótól? Hogy épp tele van vagy üres?
Én úgy tekintek magamra, mint egy színész. Ha kilépek a színpadra, akkor belekerülök a szerepbe, el is kell játszanom azt.
Úgy készülök, hogy az egész világ engem néz. Mindenki nekem szurkol, azért, hogy jó eredményt érjek el. Persze az a legjobb, ha vannak szurkolók, de már megtanultam a magam javára fordítani azt is, ha nincsenek.
A koronavírus korlátozza az életünket lassan két éve. Gondolom így a mostani felkészülés is más volt, mint Phjongcshang előtt.
A legutolsó családozásunk karácsonykor volt, azóta csak az online világban találkozunk. Hetekig egy budapesti szállodába költöztünk az elutazás előtt, nem találkoztunk senkivel, az ételt is a szobákhoz kaptuk. Onnan jártunk edzésre (ahol maszkot hordtunk végig), majd vissza a szállásra. Nagy szociális életünk nem volt, még a csapattársainkhoz sem mehettünk át a másik szobába.
Hogyan bírtad ki ezt a monotonitást?
A 2018-as olimpia előtt is úgymond elzárkóztam. Nem vettem részt nyilvános szerepléseken. Akkor is már tudták, kik vagyunk, igaz, nem volt ekkora hype körülöttünk. Így még tudtam magamra koncentrálni, és most sem tettem volna másképp, ha nem lenne koronavírus. Kicsit örültem is ennek, mert tudtam rendesen pihenni két edzés között, voltak azért olyan időszakok, amikor több mindennel foglalkoztam egyszerre, akkor pedig nem tudtam ugyanúgy elvégezni a feladatom, ahogy szerettem volna, ami óriási stresszt jelentett.
Pekingben már felismertek az utcán, Magyarországon miben nyilvánul meg a nagyobb hype körülöttetek?
Sokan megállítanak itthon is, kicsit jobban meg akarnak minket ismerni, ami nagyon jó érzés. A média részéről is sok a megkeresés, próbálunk mindent bevállalni, ami illik hozzánk. Ami nem, azt inkább háttérbe helyezzük. Nem élünk úgy, mint az amerikai sztárok, de tényleg jó, hogy sokan gondolnak ránk.
Rengeteg sportágat és eseményt nézek, de a versenyeink előtt leginkább a saját futamainkat nézem vissza, ahol szép eredmények születnek, mert az mindig óriási lendületet ad. Megérezni, hogy milyen nyerni, annál nincs szebb dolog. Hálás vagyok, hogy voltak sikereim az életben és ezek mindig óriási lendületet adnak, ez az éhség, ez a hiány mindig feltöltődik. Sokat gondolok arra, hogy újra nyerjek, és hogyan tudnám ezt elérni, ezzel pörgetem fel magamat.
Mekkora hangsúlyt fektetsz a mentális háttérre a felkészülés során? Legalábbis ez most kap egyre nagyobb hangsúlyt a magyar sportban.
Az összképet nézve ez itthon valóban még egy fejlődő terület, de szerencsére ma már a legtöbb magyar élsportoló mentális felkészülésére is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a szakemberek. Sok dolog ugyebár fejben dől el, és vannak, akik ezt tudják maguktól kezelni, és persze vannak olyanok is, akik nem annyira, és esetleg külső támogatásra szorulnak. Én inkább az előbbi kategória vagyok, ráadásul a kiélezett versenyhelyzetek még mentális pluszmotivációt is adnak. Például, amikor egy futam során ketten-hárman küzdenek mellettem szintén az első helyért, akkor mindenáron meg akarom nekik mutatni, hogy engem nem lehet megverni!
Erre a magabiztosságra itthon sokszor rávágják, hogy nagyképűség. Kaptál már ilyen kritikát?
Akik nem ismernek és írottan olvassák az interjúimat, gondolhatják ezt, de ha szóban nyilatkozom, akkor már megváltozik a rólam kialakult kép.
Őszinte vagyok, amivel az égvilágon semmi probléma nincsen.
Vannak nagyképű emberek, meg akik képesek olyan lépéseket megtenni az életükben, hogy sikeresek legyenek. Sokan nem így vannak ezzel, beérik kevesebbel. Én nem akarok senki felett ítélkezni, csak csinálom a dolgom. Valaki szerint lehet, nagyképű vagyok, valaki szerint meg óriási, amit elértem. Mindkettőt elfogadom.
Mivel az olimpia előtt vagyunk, kikerülhetetlen a kérdés: mit vársz magadtól és a magyar csapattól Pekingben?
Elég jó formában vagyok. Egyéniben az 1500 méter áll tőlem a legtávolabb, de megpróbálom ott is a legjobbamat nyújtani, az 500-tól és az 1000 métertől remélem a legjobbakat. Mixváltóval kezdődik majd a program, ez most lesz először és nagyon izgalmasnak ígérkezik, sokat is várok tőle. A fiúváltótól azt várom, hogy legalább ott legyünk a döntőben, küzdhessünk azért, hogy megvédjük az olimpiai címünket. Sokat változott a mezőny, nem lesz egyszerű. De az a legfontosabb, hogy mindenki hozza ki magából a maximumot, akkor se legyen okunk búslakodni, ha nem hozunk haza érmet.
Akármi lesz, én ugyanaz az ember maradok – az, aki az olimpia megnyerése előtt is voltam.
