Szász Emese arról, mit szeret a legjobban az olimpiai bajnoki címének köszönhető hirtelen jött ismertségben:
Az életem a győzelem után csak annyiban változott meg, hogy most már megismernek az emberek. A mai napig rengetegen állítanak meg aláírást kérni, közös fényképet készíteni vagy csak beszélgetni. Tudja, mit szeretek amúgy ebben a legjobban? A kisgyerekek csillogó szemét, ahogy ezek a lányok és fiúk felnéznek rád. Nem mondják ki, de tudom, hogy akad köztük olyan, aki Szász Emese szeretne lenni. Ez aztán olyan erőt ad nekem, amely az összes esetleges holtponton átsegít. Szerencsére ilyen – mármint holtpont – az elmúlt hetekben nem nagyon akadt.
Az esélyesség és az esélytelenség közti különbségről:
Kifejezetten jól is jött, hogy csendben készülhettem életem harmadik olimpiájára. Hozzá kell tennem, ez volt az első olyan olimpia, amelyre tökéletes állapotban utaztam ki. Nem zavartak sérülések, mentálisan is nagyon rendben voltam.
A döntő asszóról:
Ha visszanézem a történteket, könnyebben bevillannak képek, de magamtól nem tudok minden egyes momentumot felidézni. Azt azonban sosem felejtem el, hogy a döntőben hét tizenegyről kezdtem meg a felzárkózást. Ekkor már egyáltalán nem voltam ideges. Amolyan „föld feletti” állapotban vívtam. Olasz ellenfelem ekkor megijedt, majd néhány pillanat múlva mindenki engem ölelget és a vállamon sír. Olimpiai bajnok lettem. Nyertem egy szekérnyi világkupát, többször vezettem a világranglistát, mégsem jött össze az egyéni arany a világversenyeken. Egészen Rióig.
A harmincötmillió forintos olimpiai jutalomról, az aranyéremmel járó életjáradékról:
Igazából a győzelmem után tudatosult bennem, amikor többen azzal jöttek oda hozzám, hogy az életem most került igazán sínre. Addig még kósza gondolatként sem futott át az agyamon a díjazás. A pénz fontos, de nem áll mindenekfelett. Persze, nagyon jó érzés, hogy innentől kezdve vélhetően nem lesznek anyagi gondjaim, hogy harmincöt éves korom után olimpiai életjáradékot fogok kapni. Az ember nem ezért csinálja. Illetve én nem ezért csináltam… Ez inkább megnyugvást és boldogságot ad.
A felkészülés nehézségeiről:
Magyarországon a női párbajtőrvívásban nincs erős hátország. Ezt azzal próbáltuk meg kiküszöbölni, hogy sokat vívtam fiúkkal. A világbajnok magyar junior férfi párbajtőrcsapat rengeteget tett azért, hogy olimpiai bajnok lehessek. Talán éppen az én győzelmem jelenti majd azt, hogy néhány év múlva újra a régi fényében ragyogjon a magyar női párbajtőr.
Az edzőjéről, Kulcsár Győzőről:
Mesterem rengeteg időt töltött velem meg a női párbajtőrcsapattal, mással nem is foglalkozott. Azután, hogy otthagyta a szövetséget, arra tette fel az életét, hogy belőlem olimpiai bajnokot faragjon. Mindig mondogatta, hogy Emikém, ha már ennyi évet foglalkoztam veled, csináljunk valami olyat, ami nagyot szól… Szerintem neki is óriási örömöt jelentett a győzelmem. Elmondhatatlanul sok munkája van ebben. Tizenkilenc éves korom óta ő az edzőm. Győző nagyon céltudatos, eredményorientált ember.
Kulcsár Győzőről tudni kell, hogy kizárólag az elvégzett munkában hisz. Korábban akadtak olyan periódusok, amikor sokat edzettünk. Aztán nagyon sokat. Néha azt gondoltam, hogy nekem már nem kellene annyit edzenem. Akkor nem mertem ezt szóvá tenni, London után ebben a tekintetben is változás történt, többet kommunikáltunk. Az edzőm sokszor elfogadta az észrevételeimet, döntéseimet.
A pszichológus és a stáb szerepéről a sportoló életében, a sikerben:
Csillag Lilla nélkül sohasem lettem volna olimpiai bajnok. Nem sportpszichológus, abszolút külsősként csöppent bele ebbe a világba. Viszont nagyon hamar rájött, hogyan kell velem bánni, hol vannak a bajok. Az önbizalmammal. Nem hittem el, hogy olimpiát nyerhetek. Az ugyanis kevés, ha az ember sóhajtozik meg azt mondja, hogy nagyon szeretné… Ha legbelül, mélyen nem hisz benne, megette a fene az egészet. De senki se gondolja azt, hogy három biztató mondat után változik meg minden. Nekem, a sportolónak ugyanolyan keményen kellett ezeken a lelki ügyeken is dolgoznom, mint amikor a párbajtőrt a kezembe vettem. De Csilla mellett van még néhány ember, aki nélkül soha… Kulcsár Győzőt már említettem. A kondiedzőm, Preiszler Gábor, a gyógytornászom, Moldvai Ildikó. Ők rakták össze ezt a számomra tökéletes képet.
Azt is üzenem mindenkinek, hogy senki soha ne adja fel az álmát. Éppen az én történetem az ékes példája annak, hogy aki a lehetetlent nem próbálja meg, az a lehetségest sem éri el soha.
A gyermekvállalásról, és a folytatásról:
Ha megszületik a gyermekem, természetesen tartanom kell egy kis szünetet, de hány olyan példát tudunk citálni, amikor egy anyuka lett olimpiai bajnok… Nem is egyszeres – hogy ne menjünk nagyon messzire a saját sportágamtól. Nagy Tímea sportpályafutása kiváló példa arra, hogyan lehet az élsportot és a magánéletet összehangolni. Nem mondom, hogy ez a világ legegyszerűbb feladata, de talán a megoldhatatlanok közé sem tartozik. Szá(s)z szónak is egy a vége, nem vonulok vissza, folytatom.
Sport 2016:
A Sport 2016 évkönyv a Magyar Olimpiai Bizottság gondozásában jelent meg. A közel 600 oldalas kiadvány 8490 forintért vásárolható meg. A szemlézett interjút Lantos Gábor, az origo.hu rovatvezetője készítette.
