Leginkább a hegyi versenyeknél van így: messze van, nem szívesen szenvedik fel magukat oda a nézők, inkább a tengerparti stadionok megmérettetéseire vesznek jegyet. Mivel pedig lentről nem lehet tíz percen belül felmenni (2-3 óra az út), mi kimaradunk ezekből a körökből.
Lent pedig van, hogy a csarnok kong az ürességtől, de minket még ilyenkor sem engednek be a saját csarnokunk, az Adler Aréna versenyeire sem. Ez mondjuk, csak nálunk van így, a főnökök nem mindenhol cinkosai az önkénteseknek. Ezzel szemben viszont az Icebergben a műkorcsolyás önkéntesek kivétel nélkül mind megnézhetik az egyébként még újságíróknak is csak jeggyel látogatható eseményt, sőt, a csapatvezetőik még a rövidpályás gyorskorcsolyára is szereztek jegyeket – én is így kerültem be a mieink futamaira: a szobatársam főnökének sikerült plusz egy belépőt elhoznia.
Fotó: Europress Fotóügynökség
Ezen kívül viszont csak a saját csarnokomnak azokat a versenyeit láthatom, amelyikeken be vagyok osztva dolgozni. Így aztán a lelátóval köszönőviszonyba sem kerülök, marad a vegyes zóna, a néma TV képernyő és a csöndes izgalom. Panaszkodni még sincs okom: a P&G Köszi, Anyu! kampányának jóvoltából láttam már műkorcsolya csapatversenyt, sífutó sprintversenyt, holnap este pedig irány a férfi rövidprogram!
A nagy „töltsük meg az üres lelátókat önkétesekkel” projektből nekünk eddig csak a mézesmadzag jutott: ma, a reggeles műszak után mondta az egyik főnökünk, hogy van hely a páros kűrön este, de negyed óra múlva már jött is a telefon: bocs, mégse.
