Kétszer választották a világ legjobbjának, olimpiai ezüstérmes, vb-ezüstérmes, legnagyobb klubsikereit a Dunaferr együttesével érte el. 1995-től 2006-ig erősítette a piros-fehéreket, majd 2009-től újabb két éven át szórta a gólokat az acélvárosban. Gerincsérülése miatt a nyáron jelentette be, hogy felhagy az aktív sportolással, szombaton este nagyszabású gálán búcsúztatták. Az 1999-es, BEK-győztes gárda lépett pályára a jelenlegi Dunaújvárossal.
– Megható volt, nem csak én sírtam, hanem a csapattársaim, valamint a nézőtéren helyet foglalók is. Köszönöm a klubnak és a lányoknak, hogy ilyen gálával búcsúztattak, a mezemet ünnepélyesen visszavonultatták. Szerbiában születtem, Szabadkán, de mondhatom, Dunaújváros az otthonom. A rendezvényre eljött Czene Attila államtitkár, Molnár Zoltán, a MOB főtitkára, Sinka László, a szövetség korábbi elnöke, a MOB elnökségi tagja, Vetési Iván, a szövetség elnöke, valamint azok a dunaújvárosi vezetők, akik a pályafutásom során segítettek. Megtelt a csarnok, felejthetetlen este volt. Még mindig fájnak a lábaim. A gálameccs, illetve az azt követő állófogadás nem volt ki belőlem sokat, viszont az utána következő buli igen, a lányokkal elmenetünk diszkóba, ahol hajnalig táncoltunk – mondja mosolyogva Radulovics, aki kérte, hogy az interjúra vasárnap délután kerüljön sor, legyen ideje kipihenni a szombat fáradalmait.
– Nagyságrendekkel több sikerben volt része, mint kudarcban, pályafutásának mely állomására emlékszik vissza legszívesebben?
– A 2000-ben, Sydneyben rendezett olimpiai és az 1999-es BL-döntőre. Előbbit elvesztettük, utóbbit megnyertük. Az ötkarikás döntő után érthetően én is el voltam keseredve, ám utólag másként látom az egészet, örülök az ezüstnek. A csapattól előzőleg a nyolc közé jutást várták, amit jócskán túlszárnyaltunk. A negyeddöntőben, a végjátékban, másodpercekkel a zárás előtt fordítottunk az osztrákok ellen, az eldöntőben remekeltünk, nyolc góllal, álomjátékkal vertük a nagy favorit norvégokat, akit nem sokkal korábban tíz góllal elintéztek bennünket. A döntőben is vezettünk hat góllal, de a hajrát elrontottuk a dánok ellen. Nagyon fájt a vereség, több mint tíz év elteltével már nem gondolok keserűen a fináléra, az azóta elért eredmények tükrében hatalmas sikernek könyvelem el, hogy eljutottuk oda.
– Más lenne az élete ötkarikás bajnokként?
– Több lenne az életjáradékom… Ez csak vicc volt, nincs hiányérzetem, gyönyörű karrierem volt, nem lehetek elégedetlen. Illetve mindössze annyiban, hogy idő előtt kellett búcsúznom, ha nincs a gerincsérülésem, még játszottam volna 2-3 évet Újvárosban. Azonban az orvosok leparancsoltak a pályáról, közölték, ha folytatom, nagyot esek és súlyosan megsérülök, akár tolószékbe is kényszerülhetek. Ezt pedig szeretném elkerülni, nyugodtan akarom felnevelni a kilencéves kisfiamat, Józsikát.
– Ő is kézilabdázik?
– Nem, futballozik. Előzőleg tornászott és jégkorongozott. A torna javította az egyensúlyérzékét, a hokinak köszönhetően megtanult korcsolyázni, de idegenül mozgott a palánknál. Most futballozik, aminek az édesapja, dr. Szabó József, a Dunaferr SE korábbi elnöke nagyon örül. Én is szorgalmazom, hogy sportoljon, majd kiderül, hogy élversenyző lesz, vagy sem. Én is rengeteget köszönhetek a sportnak, tulajdonképpen mindent. A rengeteg tapasztalatot szeretném átadni a fiataloknak, a Dunaújvárosi Kézilabda Akadémia szakmai igazgatójaként tevékenykedem, egyelőre 36 gyerek pallérozódik az intézményben, ez a szám természetesen emelkedik majd a közeljövőben. Én irányítom a munkát, az edzők tevékenységét, van feladatom.
– A Dunaferrtől 2006 nyarán búcsúzott, egy szezont Győrben töltött, majd vállsérülése miatt két évet kihagyott. A válla rendbejött, 2009-ben újrakezdte, most ismét búcsúzott. Ha a gerince is meggyógyul, 2013 nyarán akár ismét visszatérhet.
– Az kizárt, 40 évesen már nem fogok kézilabdázni.
