– Mindig olimpiai bajnok szerettél volna lenni, vagy esetleg volt más pálya, ami gyerekként a szemed előtt lebegett?
– Alapvetően tíz éves koromban ismerkedtem meg a kenu-sportággal, és ’96-ban volt az első olimpia, melyet már úgy tudtam megnézni, hogy meg is értettem. Ekkor határoztam el, hogy melyik az a verseny, amit majd meg akarok nyerni, ha nagy leszek. Vécsi Viktor, az edzőm, tudott engem „húzni”, mindig talált olyan motiváló tényezőket, amellyel meg tudta mutatni, hogy milyen cél felé akarunk haladni – és ezt el is értük 2008-ban.
– Hogyan telik egy napod, ha éppen nem az olimpiára készülsz?
– Folyamatosan az olimpiára készülök, tehát ezt így nem lehet kereken kimondani, hogy „most nem az olimpiára készülök”. Minden évnek megvan a maga elvégezendő feladata, és mind-mind az olimpia jegyében zajlik. Úgy is fogalmazhatok: mindig az olimpiára készülök.
– Semmi hobbi vagy lazítás?
– Karitatív tevékenységgel próbálok támogatni embereket, szervezeteket. Ezek mellett a hobbijaimra próbálok időt szakítani – van egy pár, például az egyik legrégebbi a gitározás.
– A családtagok és a barátok hogyan tolerálják ezt az állandó pörgést?
– Nyilván ez nagyfokú toleranciát igényel a családtagoktól, barátoktól, hogy nem mindig ők az elsődlegesek az életemben. Persze próbálom megtalálni a harmóniát, hogy mindenkire jusson egy kis idő, de be kell érniük annyival, ami éppen rájuk jut. Összetett az életem, így nagyon nehéz összehangolni azt, hogy mindenkinek jó legyen.
– Emlékszel még, hogy milyen volt Pekingben a dobogó legfelsőbb fokán állni?
– Egy sikeres életút megkoronázása volt, hogy ott állok az olimpiai dobogó tetején, és nekem ’húzzák el’ Magyarország himnuszát, és mindenki sír – ezt tényleg nem lehet szavakkal leírni, ezt át kell élni.
– A jövő májusban tartandó szegedi előválogató sikere esetén hogyan készülsz Londonra?
– Annyi könnyebbséget kaptam Storcz Botondtól, a magyar kajak-kenu válogatott szövetségi kapitányától, hogy csak egy válogatón kell nyernem. Nyilván ezt megpróbáljuk minél hamarabb letudni, hogy minél több idő maradjon a felkészülésre. Lesz idő a munkára, lesz idő a pihenésre, és lesz idő a ráhangolódásra. Ehhez azonban nagyon sok mindent meg kell tenni, például január harmincadikától elmegyünk kétszer négy hétre Portugáliába edzőtáborozni, hogy minél hamarabb formába tudjunk lendülni – hiszen májusban még jó pár versenytársamnak meg kell szereznie a kiosztható kvalifikációkat. Ez nem lesz könnyű, mert egyrészt a helyszín sem lesz nagyon egyszerű, az időpont sem éppen a legkedvezőbb, nagyon sok munka van tehát addig.
– Mennyire tudod összeegyeztetni a karrieredet az egyetemi tanulmányaiddal? Kevesen tudják, hogy a Szegedi Tudományegyetemen fogorvosnak tanulsz?
– Jelen pillanatban: sehogy. Ugyannyi munkát igényelne ez is, mint bármi más, és gyakorlatilag ez az évem a sportról szól. Nagyon nagyok a külső nyomások rajtunk, hogy meg kell felelni az olimpián, illetve magunknak is felállítottuk a mércét – ahol leginkább magunknak kell megfelelnünk. Manapság a sport nemcsak a fizikális, hanem a mentális oldalról is számít, és akkor is a sporttal foglalkozunk, ha bemegyünk egy étterembe, és ki kell választani: mi az, amit megehetek, és mi az, amit nem? Ez így áll össze.
– London után? Egyetem, család, vállalkozás?
– London után lesz megint négy év. Szeretnék még Rio de Janeiroba, a 2016-os Nyári Olimpiai Játékokra kijutni, és ott jó eredményeket elérni. Ha ezek mind-mind meglesznek, akkor jöhetnek azok a gondolatok, hogy tanulás, életpálya, munkahely és család.
