A 29 éves kispesti bunyós kedden 17-11-es pontozással verte a bakui kvalifikációs világbajnokság nyolcaddöntőjében a kazah Danjar Jeleuszinovot, és mivel az első tíz jut ki súlycsoportonként az ötkarikás viadalra, a magyar csapatkapitány immár nyeregben érezheti magát.
Káté Gyula nem megy szomszédba egy kis bohóckodásért, amikor ehhez az interjúhoz fotóztuk, úgy csinált, mintha rappelne. Persze tud ő komoly is lenni – leginkább a szorítóban -, de Stephen Hawking-könyvek olvasásával is pallérozza elméjét a kispesti vagány.
Egy órával a Jeleuszinov felett aratott parádés győzelem után beszélgettünk a 29 éves sportemberrel, aki felnőtt világversenyekről már hat érmet hozott a haza dicsőségére – 11 évvel ezelőtti junior világbajnoki címéről nem is beszélve.
– Sokan azt mondják, huszonkilenc évesen már nem fejlődik a sportoló. Az itteni produkciója élő cáfolata ennek.
– Örülök, hogy így látják, mert rengeteget dolgoztunk ezen Öcsi bácsival (Szántó Imre mesteredző – a szerk.) és Laci bácsival (Kovács László szövetségi kapitány – a szerk.). Úgy érzem, remekül sikerült a formaidőzítés, bár ebben már lehet rutinom ennyi év után. Azzal is szerencsém lehetett, hogy jó lábbal keltem fel, egész nap pozitív érzések kerítettek hatalmukba, szóval, minden összejött.
– Az utóbbi években miben változott a stílusa?
– Finomult, színesedett, ez kétségtelen, de még mindig az jellemez, ami mindig is jellemzett: a töretlen küzdőszellem, hogy le akarom, s többnyire le is tudom darálni az ellenfelet. Az itteni három meccsem közül kettőn egyértelműen végigtámadtam a kilenc percet, a kazah ellen olykor a kontrabunyóval is próbálkoztam, de itt is a rakkolás dominált. A fizikumommal sohasem volt gondom, a harminc felé közeledve sincs.
– Mára mi volt a taktikai utasítás?
– Menjek előre folyamatosan, lépjek a kazah elé, hogy ne tudjon elmenni, és bal-jobbakat üssek, folyamatosan. Ez be is jött, de remek ütemérzéke volt a srácnak, ezért talált elég sokszor az elején, de aztán eltaláltam egyszer-kétszer balhoroggal, s attól kezdve óvatosabb lett. Szoros meccs volt, a végére húztam el.
– Az eredményhirdetés előtt aggódott?
– A második menet után már biztos voltam a győzelmemben. Úgy éreztem, az első menet egál volt – mégis én nyertem egy ponttal -, a második után hárommal mentem, s mivel a harmadik sikerült a legjobban, tudtam, hogy be fogják nyomni a tiszta ütéseimet.
– Itt mindenki az olimpiai kvóta bűvöletében él, de én nagyon remélem, hogy nem elégedik meg azzal, hogy kijutott a londoni olimpiára, amely Peking után a második lesz önnek.
– Nem, nem, dehogy is! Természetesen mindig a következő meccsre összpontosítok, amely a balkezes brazil Everton dos Santos ellen lesz – akivel még nem bunyóztam -, szerintem ő könnyebb ellenfél lesz, mint a kazah volt. Nos, eddig már két vb-bronzérmem van, most feljebb akarok kapaszkodni a dobogón. A 2008-as livepooli Eb aranyérmét elvette tőlem a ringorvos, amikor a döntőben vezető pozícióban egy jelentéktelen sérülés miatt leléptetett, most bízom abban, hogy kárpótol a sors. Szóval, a döntőbe jutás a célom, s ha már ott vagyok, akkor természetesen az aranyérem.
