Úgy alakult, férfiakról kell szólnunk. Ketten vagyunk. Mi a hét adott napjának délelőttjét együtt töltjük el, maszatolás, kinyilatkoztatás, reform, forradalom, minden artikulálódik a jelölt időpontban, de koncentrálni kell. Lényegre törőnek kell lenni. Úgy van, hogy találkozunk az értekezlet előtt, és megbeszéljük. Hogy mit? Mindent, ez nyugodtan kijelenthető. Az egészet. Az összest. Az irodalmi életet, politikát, a magyar színházak finom, hínáros belvilágát, a pályatársakat, azok esendőségét, főműveket és alműveket, az aktuális szülői relációkat, Szegvárt, Törökszentmiklóst, igen, Újlipót tündérkertjét is. Így megy hétről hétre, kis sör mellett. Hölgyeim és Uraim, tisztelt nagyérdemű, láthatják, százhárom méternyi sétatávon, illetve nyolc metró megállónyi úton megbeszélhető, kitárgyalható a mindenség.
Mert az a kérdés, hogy miként van, lesz jelen a másik, mert jelen lesz. Olyan nincs, hogy e csütörtöki délelőttön, hóban, esőben, sárban, értekezletre igyekezve, a nő ne kerülne szóba.
Mindig és mindig. Viszont! Figyeltünk. Azon a napon, a legutóbbin, pedig voltak fények, selymesek, a Lehel piac hajóját mintha Klee festette volna a meghitt Váci út másik oldalára, nem került szóba. Illesztgettük az állításokat időjárásról, Berlinről, gyerek musicalról, a nemzeti klasszikus könyvtár c. összeállítás új fölfedezettjéről, és aztán, ahogy szokta, tovarepült a szárnyas idő a lovával. Gebéjével. Jók vagyunk elmúlásban, tudjuk, meddig szabad feszíteni. Mi – én – azon morfondíroztunk, aznap valahogyan tényleg kimaradt a nő. Nem volt szó róla. Se így, aggodalommal, szeretettel, megértően, se úgy, méltatlankodva, félelemmel. Kimaradt, na. Édes öregem, gombolkozzál be, húzd a szemedbe a simléderest, ki tud maradni a nő. Szabály, hogy mindig benne kell neki lennie?! Hol van előírva?! Alkotmány? Melyik?!
Nő, ne nyüzsögj, váci püspökség, ámen?! Időnk letelt, megbeszéltük, amit lehetett, nő nem lett téma, kimaradt, a Két korsóban is csak agg, hímzett hímek támasztottak porcos könyökkel, amikor a társunk elővette a pénztárcáját, ő fizet. Így szokott lenni. Megosztjuk. Most ő, holnap mi. A pénztárcát kipattintotta. Nézett bele. Hosszan nézett, hajolt. Aztán tagoltan szólt.
Mi meg arra gondoltunk, mindet kivette. És ahol már fillér sincsen, onnan a nő kimosolyog mégis.
Kiemelt kép: Klee: Senecio című festménye
