Néha azt gondolom, túl sokat gondolkodunk.
Győzködjük magunkat és másokat. Cikkeket írunk és kommentelünk. Érvelünk és hallgatunk. Ám a választ sohasem tudjuk meg.
Ha a plakátkampány problémáját arra az egyetlen eldöntendő kérdésre egyszerűsítjük, hogy ez „burkolt antiszemitizmus”-e, akkor belemegyünk abba az utcába, amelyből inkább ki kéne farolnunk végre. A „burkolt antiszemitizmus” lényege szerint olyan, hogy nem lehet tetten érni és rámutatni, ahogyan anno Zola tette: „j’accuse!”
Ha EZT a kérdést feszegetjük, akkor önfeledten (és egyben öntudatlanul is) folytatjuk a siketek bő negyedszázada tartó párbeszédét.
De miért nem elég az a számomra evidens tényhalmaz, hogy a kampány gyűlöletkeltő, hogy még tovább szennyezi és butítja a közbeszédet, hogy a szervezett, állami bűnbakkeresés súlyos társadalmi károkat okoz, és még – mindezek felett – antiszemita olvasata is lehetséges?
A l’art pour l’art gyűlöletkeltés már édeskevés?
Kedves Olvasók!
Ez a kampány nyíltan bűnbaknak jelöl ki, démonizál és megkísérel megfosztani méltóságától egy idős embert, aki – bárki bármit is gondoljon róla – bizonyosan nem az ország első számú közellensége, ő nem minden bajunk okozója és nem a menekültválság előidézője.
Ez és az előző kampányok nem burkoltan, hanem nyíltan menekültellenesek, ez, úgy látszik, nemhogy nem gond, hanem jóformán magától értetődik. Alap.
Izrael nyugalmazott főrabbija, Meir Lau a 2017. április hatodikai Washington Postban a szíriai polgárháborús mészárlást, a koncentrációs táborok túlélőjeként, magától értetődő természetességgel „soah”-nak, azaz „holokausztnak” nevezte. Azt mondta, hogy az, ami Szíriában jelenleg zajlik, holokauszt.
Később azt is hozzátette, hogy: „Jeleznünk kéne, hogy mi az a nép vagyunk, aki minden más népnél jobban tudja, mit jelent ez. Ismerjük, milyen, amikor gyerekeket mérges gázzal fojtanak meg, ezért mindent meg kell tennünk, hogy felrázzuk a világ közvéleményét. Ha nem teszünk eleget ennek a feladatunknak, a történelem nem fog megbocsátani nekünk. Joggal ítéltük el azokat, akik némák maradtak a holokauszt idején, és most mi ugyanezt tesszük Szíriával… Elfelejtettük észrevenni, mi zajlik körülöttünk és csak a saját dolgainkkal törődtünk.”
Miért is ragadtam tollat?
Mi itt felkelünk reggel, ebédelünk délben, focit nézünk este, és közben és mindenhol (tv/rádió/újság/internet/metró/kisplakát/nagyplakát/stb), azt látjuk és azt halljuk, hogy „ő” és „ők” tehetnek minden bajunkról.
Mit szól mindehhez a zsidók egyik érdekképviseletének, a Mazsihisznek egyik rabbija?
Mielőtt a sztereotip támadások egyikével rontanának nekem, kijelentem: nem a menekültkérdés felvetette biztonsági kérdések végiggondolása ellen van kifogásom! Ám ehhez ez a kampány semmit nem tesz hozzá, plakátok kiragasztgatása nem véd meg semmitől.
Higgyék el nekem, bár nem vagyok szakértő, de ezzel a gyűlöletkeltéssel biztosan nem lehet megoldani a globális menekültválságot.
A hitközség az elmúlt évtizedekben eléggé csöndben volt. Ez tulajdonképpen érthető is, hiszen senki sem szeret az aktuálpolitika labirintusszerű lövészárkaiban rohangálni föl és alá, hogy egy óvatlan pillanatban fatális sérülést szerezzünk. Túl sok és túl nagy a MAZSIHISZ felelőssége.
Ennek az időszaknak azonban évek óta vége. Egyházként megtapasztaltuk, hogy napjainkban szolidaritásból komoly hiátus érezhető, és ezt kell minden módon orvosolni.
Mert összetartozunk.
A Tóra azt tanítja: „ne húzd el kezedet a testvéredtől, ha rászorul!” (M. V. 15/7).
Rabbi vagyok és Izrael népének szerelmese. Túlélők leszármazottja. Éppen ezért kell másokért is szólnom.
A tény számomra tény marad: azok a kék-fehér plakátok antiszemita érzelmeket is kelthetnek. Ám nem csak ez a baj velük. És ha nem kelthetnének antiszemita érzelmeket? Számomra (számunkra) akkor is elfogadhatatlanok.
Ezért sem tudjuk támogatni, Miniszterelnök úr szíves felkérése ellenére sem ezt a kampányt, még ha el is tekintünk attól, mennyire furcsa embercsoportokat származási-vallási alapon felkérni arra, hogy legyenek szívesek, támogassák nagyon gyorsan a kormány őket védelmező munkáját és legyenek inkább hálásak, ahelyett, hogy lelkiismereti alapon kritizálni mernek és/vagy kéréseket fogalmaznak meg. Szabad magyar állampolgárok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy nem a mások elvárásai, hanem saját belátásunk szerint támogatunk vagy bírálunk eszmét/embert/mozgalmat.
A holokausztban közösségünk háromnegyedét kiirtották, eltörölték még a nyomukat is pár hét alatt a föld felszínéről. Ilyen nem történt azelőtt Magyarországon senkivel és bízunk benne, soha többé nem is történik.
Szociológusok és történészek százai kutatták és kutatják, mi az oka annak, hogy a zsidóellenesség különös, kitüntetett helyet foglal el a gyűlölködések között. Ám halljuk meg az idős rabbi, Meir Lau szavait! A holokauszt már nem zsidó privilégium, hanem fokozott felelősség számunkra.
És ha a magyar politizáló közélet egyetlen igazán cool problémáján, az „örökzöld sláger”-kérdésen, miszerint „antiszemita-e XY?” túllépünk, lassan rátérhetünk az igazi kérdésre is, mely bennünket, zsidókat a tízparancsolat átvétele és a próféták fellépése óta foglalkoztat: hogyan is működjön együtt a világ a tevékeny szolidaritás megerősítésében?
Mi, magyarok, ezért kell együtt dolgozzunk vallásunktól függetlenül. És ebben az ügyben Miniszterelnök úr mindig számíthat közösségünk segítségére. Hiszen Isten nem sokat kért tőlünk, csupán az általa megteremtett világ élhető és szerethető megőrzését.
