Kéthetente hétvégén nem láttalak. Évekkel később derült ki, úgy tíz éves lehettem, hogy mialatt én a nagyinál a sajtos melegszendvicset ettem, te télen a mínuszban, nyáron a kánikulában apám mellett álltál a piacon. Nem születtünk értelmiségi családba, nem sorakoznak a vitrinben keményfedelű diplomák, de ezek nélkül is megmutattad, hogy van út, lehetőség, szélesebb spektrum s világ a konyhán és tűzhely melegétől párásodó ablakon túl.
Köszönöm apám nevében is, hogy mellette álltál, hogy egyenjogú társa voltál és vagy a mai napig. Hogy azt tanítottad, a teherhez közös hát kell, közös akarat, közös kassza. Együtt cipelünk, együtt lépünk.
Köszönöm, hogy taníttattál, hogy egyetemre írattál, hogy az almás rétes fortélyainak elsajátítása helyett dolgozni küldtél, és receptgyűjtemények helyett kortárs írók könyveit adtad a kezembe. Hogy mikor 18 éves voltam, velem együtt mentél szavazni, mert azt mondtad, nem ülhetünk otthon, voksunk, döntési jogunk van, elvünk, és rendelkezésünk az életünk felett. Hogy azt tanítottad, legyek nyitott, lássak a világból minél többet és soha ne függjek senkitől, legyek önálló, határozott, céltudatos, erős nő. Hogy nem engedted, hogy egy percre is feladjam és biztattál mindig, higgyem el, bízzak magamban, képes vagyok rá, előbbre juthatok – noha talán te is érezted, messze nem vagyunk még olyan megbecsült és egyenrangú partnerei a társadalomnak, mint a férfiak, vagy mint akár a nők tőlünk nyugatabbra.
Köszönöm, hogy az önmegvalósítás legmagasabb minőségét nem abban láttad, és láttattad, hogy az egyetlen elfogadott út, mely egy nő előtt állhat, a szülés.
Hogy ettől még értékes és hasznos tagjai lehetünk a társadalomnak, aminek lehetőségét 2015(!) végén porosodó, demagóg, mélyen lealacsonyító és egyszerűsítő eszmékre hivatkozva vonnák meg tőlünk.
Kedves Kövér László, kevesebb Ákost, jobbulást!
