Debrecennél érkezett meg az ősz. Még sütött a nap, amikor beállt a vonat, de zuhogott az eső, mire elindult. Páran megijedtek, leszálltak. Mások felháborodtak, és úgy szálltak le. Egy asszony majdnem lenyelte izgalmában a tokáját, hogy öt perccel később indulunk. Azt hittem, álmos vagyok. Azt hittem, fáradt vagyok. Úgy terveztem, hogy majd alszom Budapestig, de nem tudtam aludni. Nem voltam már fáradt, mert mások fáradtabbak voltak nálam. Őket néztem, akik körülöttem aludtak. Ahogyan elaludtak. Hárman kuporogtak mellém. Három öregasszony. Gyerekek, akiknek normális körülmények között hisztizniük kellett volna. De ahhoz túl öregek voltak már. Úgy aludtak el, mint akik holtan rogynak össze. A tokás asszony idegesen pislogott. Nézte a gyerekeket, de hogy mit látott, azt nem tudom. A kislány a vállamra dőlt, aztán lassan leereszkedett az ölembe. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban sokat utaztunk így anyámmal, a három testvéremmel. Azt már tudtuk, hogy mi a halál, de azt hittük, az valami véletlen, valami szerencsétlenség. Voltak házak, szobák, ágyak, párnák. Ezek között utazgattunk. Utazhattunk, mert nem égtek el. A kislány mozdulatlanul aludt az ölemben. Láttam a kis tetveket mászkálni a hajában. Este elmeséltem ezt egy művelt, kedves, okos nőnek. Egy anyának. Volt minderről művelt, kedves, okos, aggódó, anyai véleménye: még szerencse, hogy kopasz vagy, mondta.
