Könyvhét vasárnapján, amikor az olvasás hagyományait és kultúráját féltő irodalmárok és szerzők (akik úgy szeretik olvasóikat, mint a magzatvizet) megsütik, eltáncolják, bronzba öntik, majd tejfölt, túrót készítenek szövegeikből, (azokon a meleg helyeken, ahol úgy altatják meg a kedves olvasót, mint verandán az aludttejet) egy ezekről az eseményekről, a könyvpiac és az írók válságos, de mélyen megható helyzetéről mit sem sejtő, ezekkel mit sem törődő hajléktalan bácsi ül a Vígszínház oldalában, egy igényesen felújított budapesti közterületen, a közműmentes sávon kialakított, kalocsai-mintás, festett acél drapériával borított márványheverőn, és olvas. Egy elrongyolódott, sárgás-rózsaszín könyvet tart a kezében az Olcsó Könyvtár sorozatból, (bajtársa ott fekszik mellette egy fa karcsú árnyékában, koromfekete talpát a virágföldbe fúrva,) meghúzza műanyag palackos asztali borát, aztán a könyvpiac és az olvasás és a szerzők és könyvkiadók drámai helyzetére gondolva, félreteszi a könyvet, és előkapja a faszát, ülő helyzetben pisál maga elé, mosolyogva figyeli a magasra törő sárga vízsugár ívének útját, amely hangosan érkezik és lassan folyik, de gyorsan párolog a forró díszburkolaton, (ahol csak galambok tipegnek a szombat éjjel elhajított energiaitalos dobozok között) a bácsi pedig elteszi faszát, és, mintha mi sem történt volna, (ez a szép az olvasásban, hogy azon kívül más nem történhet, hogy az ember még a vécére is magával viszi az igazán jó műveket) távol a Könyvhét helyszíneinek izgalmától folytatja az olvasást, falja a szöveget, issza asztali borát, eszembe jutnak az olvasásnépszerűsítő rendezvények, kezdeményezések, eszembe jut az a merev görcs, a sok szerencsétlenség és sértődöttség, mikor tessék, lehet ezt ilyen lazán, ilyen természetesen is.
