A Zeneakadémián, az Operaházban és a színházakban általában hét-nyolc percet szoktak várni az előadások megkezdésével. Hogy miért pont ennyit? Nem tudom.
Azt mondják, hogy a pontosság, a királyok udvariassága. Hogy miért pont az övéké, épp úgy nem tudom, mint azt, hogy késnie csak és kizárólag a közönségnek szabad-e.
Annak idején mindenesetre nagy port kavart, amikor Szabadi Béla kisgazda politikus kék villogóval, szirénázva – lehet, hogy csak villogóval/csak szirénázva – érkezett az Angol utcába, amikor a Napkeltében vendégeskedett. Emlékszem rá, mert én voltam a műsorvezető.
A plebsz ki volt akadva, mert ők nem vehettek igénybe ilyen segédeszközöket. Szabadi emlékeim szerint letagadta, hogy kiváltságosként viselkedett volna, és gyerekmódra a hazugság tagadásába menekült.
A kék villogó és a sziréna használatát mindenesetre eddig valamennyi kormányunk idején szabályozni kellett, mert a „nagyságos urak”, ha késedelembe estek, előszeretettel használták ezeket a másokat idegesítő, őket viszont pontosságba menekítő privilégiumokat.
Tavaly körülbelül félóra(!) telt el a Játékszínben, mire a nagyérdemű türelmét kérték. Tudom, mert ott voltam. Addig be sem engedtek bennünket a nézőtérre. Semmit sem mondtak. Harminc perc elteltével aztán röviden elhárítható technikai hibára hivatkoztak, majd a jóindulatunk/maradásunk elnyerése érdekében mindnyájan a teátrum vendégei lehettünk egy pohár borra. Egyre, de ettől is olyan tülekedés támadt, hogy csak, na! Olyan gyorsan vedlett át az úri publikum tülekedő kocsmatöltelékké, hogy azt (kár)öröm volt nézni. Néhány pillanatra az a határozott érzésem támadt, hogy néhányan el is tekintettek volna a Bányavirág megtekintésétől, ha a technikai malőrre való hivatkozással további itókákat ajánlottak volna fel nekik.
A jegyszedők – ők általában idős, gyorsbeszédű hölgyek – suttogásából az derült ki, hogy egy főszereplő késett. Hogy konkrétan ki, sosem derült ki, mert személyesen senki sem kért bocsánatot.
A továbbiakat a tévedés minimális kockázatának fenntartása mellett adom közre: szombaton volt a Költészet Napja. Olyan, hogy központi ünnepség, talán nem volt, mindenesetre a legmagasabb méltóság tudtommal a Gát utca 3-ba volt hivatalos, ahol Bácskai (polgármester), Jordán (színész), és a Nemzeti Színház művészei is produkcióval készültek, utóbbiak konkrétan azt a szonett-koszorút adták volna elő, amit tizennégy kortárs költő, JA születésének 110. évfordulója alkalmából alkottak. De Kokas Katalin és egy másik ifjú hegedűs virtuóz is várt, mert ők meg Bartók Béla műveivel készültek köszönteni az egybegyűlteket, azt a közel másfél száz érdeklődőt, akik azért jöttek el, hogy szemtanúi lehessenek a költő megújult szülőháza átadásának.
Mert emlékhelyet avattak.
Ez a demagóg írás nem jöhetett volna létre, ha pontosan tudom, hogy hol lesz a megemlékezés. Ezt a hangulatkeltő förmedvényt nem közölhetné a Hír24, ha nem kések el. De én beleestem mind a két hibába. Így lehettem fül-és szemtanúja a díszvendég útkeresésének, amit fény-és hangjelenségek kísértek.
Igen, jól feltételezik, akik most arra gondolnak, hogy ismét sziréna és kékvillogó használatának esete forgott fent.
A református lelkész valószínűleg megfeledkezett a szinte kötelező puritánságról, amikor miniszterként hagyta/engedélyezte/kérte – megfelelő rész aláhúzandó – ezt/ezeket. Én mindenesetre ettől jobban kiakadtam, mint amikor a bűbájos szavalózseni azért kért elnézést, mert elfelejtette, hogy Kokas és tanítványa adósaink maradtak egy/több Bartók művel.
Balogh miniszter produkcióját – utólag sem kérem az elnézését – nem vártam be. Ő nálam anélkül szerepelt le, hogy beszédét elmondhatta volna. Nem tudom, hogy azóta is melyikünk bánkódik jobban.
