Szeretettel üzenném a nemzeti együttműködés építésén fáradozó mélyen tisztelt honatyáknak, hogy tegnap délután egy figyelemreméltó közösségi élményben volt részem, melynek esetleges honosítását megfontolásra az Országgyűlés figyelmébe ajánlom. Lent voltam a nagyvárosban. Már csaknem két hete nem láttam ennyi embert, ott sétáltam a kirakodóvásárban az árusok között, lépni alig bírtam, és rettenetesen nyomasztott az a tömeg, voltak vagy ezren is abban az utcában, és akkor egyszer csak hirtelen, talán 5 vagy 6 óra lehetett, megszólalt a hangszóróból a himnusz, és a nyüzsgő forgatag megállt. Aki ült, felállt, aki állt, kihúzta magát. Az egész belváros mozdulatlan volt. Engem egy lépés kellős közepén ért az a bizonyos élmény, úgy maradtam, egy lábon állva. Körülnéztem. Senki nem mozdult. Még a szemgolyóik sem. Megállt a tenger, a madarak a levegőben, a szőke európai kisfiúk a légvárban, még a fos is megállt, amit egy sirály eresztett el a sétálóutca fölött. Csak az idő haladt, csak az mozdult zavartalanul e lélekemelő, ünnepélyes, keleti nyitásban gazdag pillanat ölén. Van még mit tenni hát, uraim! És nem is kevés.
Fotó: Thinkstock
