Munkába jövet az egyik fővárosi csomópontnál posztolt egy fiatalember, osztogatta a Hazai Pálya című kiadványt, a lap kiadója a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a címlapon egy laza elmúlthuszonnégyév, Bajnai, Gyurcsány, Mesterházy, Orbán, hátoldalon Vona, belül nem tudom, micsoda.
A rikkancson fekete bakancs, fekete bomberdzseki, minden sötét, ösztönösen sorolok az újságért, átolvasnám a HÉV-en, hogy aztán semmi ne maradjon meg belőle. Álmos szombat reggel volt, nyúlok az újságért, de hirtelen elkapja a kezét. Kiveszem a fülhallgatót, bambán állok, hogy most mi történik.
„Neked nem adok, mert te olyan vagy.”
Hogy én? Mégis milyen? Kezd összeállni a kép, de nem fogom fel, próbálom meggyőzni, hogy ez egy ingyenes lap és hasonlók, meg álljunk meg egy szóra, kik azok az olyanok, akik nem kaphatnak ilyen újságot? A cigányok? A zsidók? A homoszexuálisok? A kommunisták? Csak a jobbikos? És hogy megy ez az egész? Arcra?
Arca. Kiderült, hogy ő is Jobbik tag, de bemutatkozni nem akart, feladom. Zene vissza, el fogok késni. Annyit hallottam még, mert félreálltam matatni a táskámban, hogy jön egy másik nem olyan, mármint aki olyan, mint ő – a ruha alapján és arról beszélgetnek, hogy majd a Kitörés Emléktúrán találkoznak, de az sem a régi már, „a mocskos, liberális újságírók mindent tönkretettek”.
