Sétálok az őszi lomb színű viacoloron a Pozsonyi úton. A Wallenberg sarkán előre engedek egy szép ezüst színű Mercedest, hiába, jól nevelt vagyok, én a Mercedes-eket mindig előre engedem. Meg is köszönöm általában, hogy előre engedhetem, így megköszönöm most is, és folytatom az utamat, amikor a hátam mögül a következő beszélgetésre leszek figyelmes.
– Ki volt az a Wallenberg – kérdi egy fiatal női hang.
– Ilyen izé, diplomata – feleli egy fiatal férfi hang.
Nincs miért megfordulni.
– Megmentett vagy ezer-ezerötszáz embert, útleveleket szerzett nekik meg minden.
Belefér, gondolom.
– Mikor?
– A kommunizmusban.
Lassítok egy kicsit.
– És miért?
– Mert rendes ember volt. Utálta a sok büdös komcsit.
Megállok. Ők elsétálnak mellettem. Egészen szimpatikus fiatal szerelmespár egymásba fonódva. A lány rajongva néz a fiúra. Falja a szavait és a tudást. Ugyan ki vagyok én, hogy megzavarjam ezt.
