Meanwhile in Hungary IV. – Az ásatás
– Milyen mélyen vannak a sírok? – kérdezte az egyik. Nyári nap volt. Forró volt a mező, mint a kemence. Ikrek voltak, úgy tizenegy évesek. Álltam a szelvényben, kezemmel takartam a szemem, úgy néztem rájuk. Retkes szandáljaikból kimeredtek retkes kis lábujjaik.
– Úgy nyolcvan-kilencven centi – válaszoltam.
– Picsa! – mondta az egyik. – Fater kettőhetvenen van.
Ezt túlzásnak éreztem. Kettőhetven bőven túl van a szabványos sírmélységen. Elővettem egy cigit, rágyújtottam.
– Figyelj, adj már egy cigit – mondta az egyik.
– Nekem is – mondta a másik.
Adtam nekik.
– Mi amúgy inni is szoktunk.
– Ja. Múltkor teljesen berúgtunk. Lenyúltuk anyu svédcseppjét, és attól.
– Aztán meg akkorát estünk a biciklivel…
– Aha, és anyátok mit szólt?
– Hát semmit. Ő most nincs. Mama vigyáz ránk. Kijöhetünk holnap segíteni?
– Gyertek – mondtam. – Nyolckor kezdünk.
Az ásatás még két hétig tartott. Ennyi idő kellett, míg felszedtük az összes sírt. Árpád-kori temető, a megszokotthoz képest gazdag leletanyaggal. A srácok minden nap kijöttek. Reggelente két kézzel merték ki a békákat a szelvény sarkából. Bezacskózták a leleteket, megtanítottuk őket sírt bontani, cigizgettünk. Egyszer megmutatták, hogyan kell békát nyúzni. „Fogod a két lábát, itt hátul, megpörgeted…” Nyúzott békák másztak a szántóföld porában, véres testükre szalma tapadt.
Ma úgy huszonöt körül lehetnek.
Ha élnek.
Fotó: MTI / Kallos Bea
