Beszélik a városban, hogy odafent a hegyekben egy kis faluban lakik egy férfi, akit a Jóisten hatalmas szerencsével áldott meg, oly hatalmas micsodával, hogy olyat még a világ nem látott. Egy riporter az operatőrével felkerekedik, odautazik, megtalálja a házat és kopogtat a kapuján. Az alacsony, vézna férfi bevezeti őket a konyhába.
– Mi járatban vannak – kérdi.
– Hallottuk uram, azt mesélik magáról, hogy igen tekintélyes hatalommal bír.
– Ez így igaz – feleli a férfi.
– Megmutatná-e nekünk?
– Hogyne, természetesen – mondja a férfi egykedvűen, majd felmegy a padlásra és lehoz egy tál mogyorót. Az asztalra önti, előkapja szerszámát és huss, durr, a mogyorók szanaszét repülnek, porrá zúzódnak.
Harminc év telik el, amikor a riporter a feleségével a falu környékén jár és eszébe jut, hogy fel kéne keresni a férfit, vajon mi lehet vele. Kopogtatnak, János bácsit keresik. János bácsi ott ül a cserépkályha mellett a nappaliban és pipázik.
– Emlékszik rám, János bácsi – kérdi a riporter. – Én vagyok az, aki azt a riportot csináltam magáról annak idején.
– Emlékszem hát.
– És hogy tetszik lenni?
– Megvagyok.
– Hát a nagy szerencséje, ami oly nagy nézettséget és hírnevet hozott?
– Az is megvan – feleli.
– Megmutatná?János bácsi felmegy a padlásra, lehoz három kókuszdiót. Az asztalra teszi őket, előkapja szerszámát és huss, durr, fröccsen a kókusztej, porrá zúzódnak a kókuszok. A riporter szeme kikerekedik.
– János bácsi! Hát, hogy a fenébe van ez?
– Micsoda, fiam?
– Harminc éve mogyorókat csapott szét, most meg hetven felé jár és kókuszdió!
– Hát, fiam, ahogy múlnak az évek, a látásom is romlik.
Fotó: AFP / Daniel Mihailescu
