Videoton-Puskás Akadémia FC, NB I-es bajnoki mérkőzés
A Vezér nincs itt. Indiában van – mondja egy jól értesült, de a nyilvánosságot nem vállaló Videoton FC alkalmazott a Sóstói Stadion előtt, miközben vidáman, de fegyelmezetten araszolunk a beléptető kapu felé, mi, jól lakott, fehérvári polgárok, akik természetesen a biztos győzelem tudatában lépünk be az arénába. Csapatunk nyerni fog. Nem is kell csalódnunk. Legalább is nem úgy. Na de előreszaladtunk. Belépés előtt egy tiszteletteljes pillantást vetünk a dísztribün felé. Nos, nem csak a Vezér hiányzik, de a T betű is: MOL RIBÜN. A napos, szeles idő mégis kellemes szombat délutánt ígér, hozzuk a gyerekeket is, kezükbe kis zászlókat adunk, engedjük, hogy arcukra Vidi címert fessenek. Sorban állunk a büfében, sört és tökmagot veszünk. Elfoglaljuk a helyeinket. 2500-an vagyunk. Szombat van, ragyog a nap, a fű zöld, az ég kék, a Vidi a legjobb. Ez nyilvánvaló. Ha valaki nem értene a focihoz, csak gondolja át, hogy a sajtófotósok miért a Puskás Akadémia kapuja előtt foglalnak helyet. Mert ők is tudják, hogy a Vidi a legjobb. Hajrá Vidi!
Az első félidő kissé udvariasra sikerül. Látszik, hogy komolyan veszik a mi fiaink a miniszterelnök szavait: “Válogatottnak lenni nem azt jelenti, hogy én vagyok a legjobb játékos. Az a minimum. Az elő föltétel. Az azt jelenti, hogy képes vagyok megtestesíteni azt a valamit, azt a jót, azt a kiemelkedőt, azt a tulajdonságot, ami egyébként nekünk, magyaroknak is sajátunk. Ilyen például a magyarok esetében a gógyi. Nekünk az erő futbal még ha pontokat hoz, akkor sem érinti meg a szívünket. Tehát a gógyi. Erősek vagyunk. A sajátos észjárásunkra büszkék vagyunk. Látni akarjuk ezt a pályát. Nagyvonalúak vagyunk. Egy lovagias nemzetnek tartjuk magunkat, nem vagyunk kicsinyesek, s nem vagyunk szűkkeblűek. Akarom, szeretném, ha láthatnánk a pályán a magyarok nagyvonalúságát gondolkodásban, az ellenfél felé tett gesztusokban, a bátorságot. Úgy gondoljuk, hogy a magyarok bátrak, ezért hogyha földörzsöli a fenekünket, vagy a hátunkat a saját hálónk, akkor még ha nyerünk is, nem vagyunk elégedettek azzal, amit láttunk, mert milyen dolog ez. Tehát bátorság, és cselvetés. Az is nagyon fontos. Lovagolni menekülést színlelve, hátrafele nyilazni, vannak mindenfajta hagyományok. ” Ez egyrészt érthető, másrészt ki ne szeretne válogatott lenni a pályán futballozó játékosok közül? Azért a félidő végére fázni kezdünk, türelmetlenek leszünk, ilyenkor óhatatlanul is bekiabálunk: “Mi ez, barátságos mérkőzés? Mi ez?” Mert nem hogy erőfutballt, de szinte semmit nem látunk. Leszámítva Zé Luis veszélyes megmozdulásait. Rajta látszik, hogy nem akar válogatott lenni.
A szünetben eszünkbe jut, hogy vessünk egy pillantást a Vezér autójának hűlt helyére, de csalódnunk kell, mert a Sóstói Stadion 24-es számú parkolóhelyén ott áll egy böhöm nagy fekete Audi. Több megoldás is felmerül. 1: valaki nagyon bátor, 2: Orbán Viktor még sincs Indiában, 3: a miniszterelnökség külön kocsit tart fenn Orbán Viktor szellemének. Tanácstalanok vagyunk. Ráadásul a táblán – ami ügye Vidi főhadiszállásának legfontosabb parkolóját jelzi – ott virít a Puskás Akadémia címere. Vajon milyen érzés lehet két szívvel élni?
És ott állnak a többiek is sorban: Csányi VW-je (21-es parkoló), Hernádi Toyotája (20-as parkoló). Hiába: kis pénz, kis foci, nagy pénz, kis foci.
A második félidőben felgyorsulnak az események, helyreáll a világ rendje. 3-0 nekünk. A gólszerzők: Zé Luis (66.), Nildo (75.), Álvarez (91.) Békésen és elégedetten csordogálunk ki a stadionból. Mi vagyunk a tömeg, a nyugodt erő. Kulturáltan utat engedünk a VIP parkolóból kidöcögő Porschéknek és BMW-knek, és az Ő szavai járnak a fejünkben: “a győzelmen a túl a nagyságot is szeretnénk látni. Ez egy veszélyes szó a politikában, de Románia is arra törekszik, hogy nagy legyen. Nagyság, tehát angolul ‘great’, nem ‘big’, hanem ‘great’. Fontos különbség, a magyarban ez nem jön ki. Tehát nyilván a nagyságot akarja látni, és mi is a nagyságunkat, a legjobb tulajdonságunkat szeretnénk látni a pályán.”
Hajrá Magyarország! Hajrá Vidi!
(A szerző fotói)
