„Jó nagy hangzavar lehetett attól a sok ugatástól” – sajnálkozik az egyik kollégám, amikor hétfő reggel az automatás kávé szürcsölése közben elmesélem neki, hogy 150 kutyával táboroztam 10 napig.
„Miért lett volna olyan sok ugatás?” – értetlenkedek, de rájövök, hogy persze: egy céltalan, elégedetlen, unatkozó, ideges kutya akkor is ugat, amikor nem kellene neki. A Korom Gábor (tudják, a TV2 celeb ebmestere) kutyaiskoláiban végzett állatkák azonban nem ilyenek. Mind boldog, mind kiegyensúlyozott – még ha 150-en vannak egymás mellett, ha néha rá is mordulnak egymásra, akkor sincs köztük komolyabb verekedés, nincs halálos harapás, és ugatás is csak módjával. Vagy esetleg kérésre.
Egyik kutya, másik ellentüntető
Fotó: Hír24 / MTI
Amikor szombat este a Budapest Pride utáni atrocitásról olvastam a neten, emlékszem, felpillantottam a telefonomból és körülnéztem: a zalai táborban békésen élt egymás mellett a 60 kilós, előző életében ember felé is agresszív, de mára kiokosított bordeaux-i dog (a képen balra); a sérült gyerekeket terápiázó kockafejű „harci kutya” staffordshire terrier; a csatornában talált, hátsó lábaira béna, mára kerekeken száguldó keverék kiskutya; és az én hiperaktív, mindig vidám bichonom.
Aztán visszanéztem a telefonra, és megláttam a képeket a vicsorgó kopaszokról (a képen jobbra), akik csak azért akarják a másik ember halálát, mert az nem ugyanúgy szeret, mint a társadalom többsége. És elgondolkodtam: hol ér véget az ember és hol kezdődik az állat?
Hol?
Én nem tudom.
