Indiában meg éheznek – emlékszem, ezt hallottam a nyolcvanas évek elején, amikor kisgyerek voltam, és meghagytam az elém rakott ételt. Ma már kicsit furán hat ez a mondat, Indiával inkább a gyors gazdasági növekedést és nem az éhezést asszociáljuk. Nekem, kiskölöknek azonban tök mindegy volt, hogy akkoriban mennyi alapja volt a mondásnak, a finomfőzeléket így sem ettem meg, mert egyszerűen nem értettem, hogy az én konkrét vívódásomat az étellel, ami annyi rossz, hogy hazug módon a nevében is ott van, hogy „finom”, hátha ezért valaki megeszi, szóval hogy a vívódásomat ezzel a dologgal mennyiben érinti egy távoli, megfoghatatlan példa. A pedagógia módszer, miszerint azért kéne a rosszat eltűrni, mert valahol messze másoknak állítólag még sokkal rosszabb, nálam szimplán csődöt mondott, és gyanítom, hogy ezzel nem voltam egyedül.
A mondás idővel kikopott, de úgy tűnik, a pedagógiai módszer nem. Igaz, most nem kisgyerekekkel, hanem hasonlóan renitens országokkal szemben bukkan fel. Amikor olvastam, hogy Christine Lagarde hogyan nyilatkozott a görögökről, az volt az első gondolatom, hogy ez csak valami IMF-ellenes magyar sajtó-összeesküvés eredménye lehet, annyira durvának tűnt a stílus. Rámentem tehát a Guardian on-line kiadására, ahol megtaláltam az eredeti szöveget, és némi döbbenettel jelenthetem, hogy szó sincs összeesküvésről, sőt, a magyar tudósítás még egy kicsit le is tompította a Nemzetközi Valutalap vezérigazgatójának szavait.
Már a cikk címe sem semmi: It’s payback time, don’t expect sympathy – azaz Eljött a visszafizetés ideje, ne várjatok együttérzést! Ezzel a gondolattal szeretné a Lagarde asszony a görög választók tudtára hozni, hogy a következő, ismételt próbálkozásnak tekinthető június 17-ei parlamenti választásokon jól gondolják meg, hová teszik az ikszet. Merthogy a közvéleménykutatások továbbra is fej-fej mellett mérik a takarékossági megállapodás betartását vállaló jobbközép Új Demokráciát, és az újratárgyalás és enyhítés pártján álló baloldali Szirizát.
Az interjúban aztán találunk olyan kijelentéseket is, amelyek felidézték bennem az értelmetlen gyerekkori fejmosást. Amikor az újságíró arra utal, hogy a megszorítások már az életmentő orvosi beavatkozásokat is fenyegetik Görögországban, a vezérigazgató asszony éles kanyart vesz, és a nigeri faluban élő kisfiúról kezd beszélni, akinek csak napi két óra tanítás jut, és hárman osztoznak egy széken. Nem kíván különösebb dekódolást a szöveg: tessék elviselni a megszorítást, tessék olyan pártra szavazni, amely folytatja a takarékoskodást, mert ha nem, lesz egy jó indokunk arra, hogy hagyjunk titeket zuhanni, ez a jó indok pedig így hangzik: Afrikában még sokkal rosszabb, inkább oda kell irányítani a segítséget.
Nem tudom, a görögök veszik-e majd az adást. Nem szeretném én véletlenül sem mentegetni őket, tudom, hogy jókora része van a túl nagyra nőtt jóléti rendszerüknek és a Lagarde által is bőszen hivatkozott laza adómoráljuknak is abban, hogy ide jutottak. Mégis más az, ha valakinek az orrát hosszan beleverik a piszkában, vagy inkább értelmes szavakkal megkérik, hogy máskor inkább talán a mosdót használja. Értem, az IMF főnökasszonya most úgy számol, hogy az értelmes szavak korszaka lejárt a görögöknél, itt már csak az orrbeleverős módszer maradt.
Van ebben logika, csak most akkor mit kezdjenek magukkal azok, akik a színvonalas, érvelő közbeszédre vágynak. Korábban sok kritikát kapott a magyar kormány beszédmódja az IMF-fel kapcsolatban – nem is alaptalanul. Mit kezdjünk azonban azzal a helyzettel, amikor – igaz egyelőre nem nekünk, csak a görögöknek – az IMF maga még durvább stílusban visszaszól? Csak remélni tudom, hogy Christine Lagardenak épp nagyon rossz napja volt, vagy az újságíró jól felhúzta, miközben az interjú készült, és nem ez az új, hivatalos stílus, amellyel a segítségnyújtásra létrehozott nemzetközi pénzintézet kezelni szeretné a segítséget kérő ügyfeleit.
