A szélsőjobboldal szavazóinak anyagi hátterével kapcsolatos tévhit szoros összefüggésben áll az előző bejegyzésünkben tárgyalt regionalitás problémakörével. Abból a hibás elképzelésből ugyanis, miszerint a Jobbik szavazói többségükben Magyarország északkeleti, leszakadó régióiból származnak, adódott a téves következtetés: elsősorban a rossz anyagi körülmények között élő választók fordultak a párt felé. Emellett két gyökere van annak, hogy a nyilvánosságban általában hátrányosabb helyzetűnek tartják a Jobbik-szavazókat a valóságosnál: a nyugat-európai jobboldali radikális pártokkal kapcsolatos tapasztalatok, valamint a gazdasági válság, amelyet túlzottan leegyszerűsítve, felelőssé szoktak tenni a szélsőséges pártok megerősödése miatt – sokszor azt feltételezve, hogy a krízis politikai hatása a szegények körében a legerősebb.
Az előbbivel kapcsolatban – bár nem homogén a kép – egyes nyugat-európai radikális jobboldali pártok szavazóit valóban kiszolgáltatottabb anyagi helyzet jellemzi. Ezt igazolta például egy 2010 őszén közzétett tanulmány, amely a Geert Wilders vezette holland Szabadságpárt (Partij voor de Vrijheid) támogatóit vizsgálta. Eszerint a holland átlagpolgárhoz képest egy szabadságpárti voksoló 63%-kal valószínűbb, hogy munkaképtelen, 34%-kal, hogy munkanélküli, 21%-kal, hogy átlagos jövedelmű és 12%-kal, hogy nincs saját lakása, csak béreli otthonát. Angliában a Brit Nemzeti Párt (British National Party) szavazóinak a profilja ugyancsak egybevág az alacsonyabb anyagi státusz tételével: a pártra voksolók nagyobb része az alsóbb társadalmi rétegekből kerül ki, és körükben az átlaghoz képest magasabb munkanélküliséget regisztráltak.
A gazdasági krízissel összefüggésben kétségtelen történelmi tapasztalat, hogy az 1930-as évek válsága Európában a tekintélyelvű, fasiszta mozgalmak megerősödésével járt együtt. A társadalomtudományok általános tapasztalata pedig azt sugallja, hogy a nehézzé váló életkörülmények (pl. háború, társadalmi változások és az ezzel járó egzisztenciális problémák) jó táptalajul szolgálnak a csoportközi ellenségesség és erőszak megerősödésének. Kérdés azonban, hogy önmagában a gazdasági tényezők pontosan kikre és mekkora mértékben hatnak.
Markus Brückner és Hans Peter Grüner elemzése épp ezt kívánta felderíteni: 16 nyugat- és észak-európai országot vizsgáltak meg a gazdasági növekedésük és a radikális jobboldali támogatottság összefüggéseit nyomon követve. Modelljük segítségével sikerült is kimutatniuk, hogy minél jobban elhúzódik egy recessziós időszak, annál nagyobb hatást gyakorol a szélsőséges pártok támogatottságának növekedésére. A lineáris pozitív összefüggés (nagyobb gazdasági visszaesés a szélsőjobb nagyobb támogatottságával jár együtt) ellenére azonban viszonylag csekély hatást sikerült bizonyítaniuk: 3%-os gazdasági visszaesés kevesebb mint 3%-os növekedést jelentett a vizsgált politikai erők támogatottságában, így – a szerzők értékelése szerint – nem kell attól tartani, hogy akár a legsúlyosabb gazdasági válság önmagában elegendő lenne a szélsőjobb jelentős előretöréséhez. Arról pedig, hogy pontosan mely társadalmi rétegek fogékonyak a szélsőséges ideológiákra, vita van a különböző társadalomtudományi iskolák között, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy ezek nem a szegények, hanem leginkább a státuszukban elbizonytalanodott csoportok lehetnek, akiknek még van veszítenivalójuk.
Erről tanúskodnak rendelkezésünkre álló hazai adatok is. A Tárki 2011 tavaszán felvett, 3000 fős, reprezentatív mintás felvételének eredményei szerint ugyanis a jövedelem nagyságát tekintve a Jobbik-szavazókat csak az LMP választói előzik meg.
A jobbikosokra kevéssé jellemző az is, hogy rosszul vagy nagyon rosszul felszerelt háztartásban éljenek. Ez párt támogatóinak alig több mint negyedéről mondható el, míg a Fidesz vagy az MSZP esetében jóval magasabb ez az arány.
Az pedig már a brit Demos és Political Capital közös Facebook-kutatásából derült ki, hogy Jobbik Facebook-szimpatizánsait a legkevésbé a gazdasági problémák aggasztják, az emelkedő árakat például mindössze 19 százalékuk tartotta nyugtalanítónak.
A Jobbik szavazói tehát elsősorban nem az anyagilag deprivált rétegekből kerülnek ki, éppen ellenkezőleg: többségükben az átlagnál jobban kereső és jobb környezetben élő választókról van szó. A szélsőjobboldali, populista politikai üzenetekre való fogékonyságuk éppen abból adódhat, hogy van mit félteniük és helyzetüket törékenysége okán a tőlük feljebb lévő elittel, illetve a lejjebb elhelyezkedő szegényekkel egyaránt ellenségesek. Ez az a társadalmi pozíció, amely a Jobbik – és általában a szélsőjobboldali – ideológia mögött rendre felfedezhető.
