Ebben a pillanatban ért véget a Super Bowl, azaz az amerikai futball bajnokság döntője. Nem én leszek, aki részleteiben beszámol erről a jeles sporteseményről, mert bár erősen koncentráltam, meg még egy kicsit utána is olvastam, de így sem tudtam sokszor követni, hogy mi is történik a pályán. Normálisan a többi a derék magyar és európai emberrel együtt az igazak álmát aludtam volna már ebben az időszakban, de úgy hozta a munkám, hogy épp itt vagyok az USA-ban, így nem tudtam magam függetleníteni az eseményektől. Reményeim szerint lesz még szó itt a blogban az előválasztásokról is, ami az út apropója, de most a döntőről szeretnék mesélni, vagy egész pontosan a döntőt néző amerikaiakról.
Még ha semmiféle külön tájékozódásba nem bonyolódtam volna az amerikai futball világában, akkor sem tudtam lemaradni a Super Bowlról. Itt ma mindenki ebben a lázban égett reggel óta. Massachusettsben vagyok, az egyik döntős csapat, a New England Patriots államában, így nem csoda, hogy ennyire pörögnek itt az emberek. Pontosabb pörögtek a meccs előtt, mert most biztosan nagy lehet a melankólia, miután a Giants elverte végül őket.
Ezt a reakciót már nem láthatom, ugyanis a második félidőt, sőt Madonna szünetbeli produkcióját is már a szobámban néztem meg. Az első félidőt viszont annak rendje és módja szerint egy sportkocsmában töltöttem, ahol több szempontból is valószínűleg látványosan kilógtam a közönség soraiból. Egyrészt a számomra nehezen értelmezhető akciókra nem reagáltam azonnali ovációval, mint ahogy körülöttem mindenki. Erre még fel is voltam készülve.
Arra azonban kevésbé számítottam, hogy a meccset iszonyúan, európai aggyal felfoghatatlanul gyakran megszakító reklámokra is ilyen hevesen fog reagálni a társaság. Igen, a reklámokra. Az amerikai tévézés egyik, ha nem a legdrágább műsoridejéről beszélünk, amire külön, ilyenkor debütáló filmek készülnek. Ez is egy önálló vonulata a Super Bowl befogadásának, ahogy a szünetet kitöltő nagyszabású performansz is (ezúttal a már emlegetett, lassan biológiai csodaként is bemutatható Madonna).
Érezhető volt, hogy itt még ezeknek a speciális reklámoknak az élvezete is hozzátartozik a különleges estéhez. A meccs akcióihoz hasonló feszült figyelemmel kísérték némelyiket. Sokszor a pultos lány is megállt, hogy megnézze, mi lesz ebből, és vidáman felcsattant a kocsma teljes közönségével együtt, amikor az obligát poén elhangzott a végén. Meglepő módon ezekben a pillanatokban sokkal inkább kívülállónak éreztem magam, mint amikor magát a meccset próbáltam reménytelenül követni. Az ugyanis megfelel a papírformának, hogy nem fogok mindent érteni, meg hát, bármennyire is próbáltam magam felheccelni, nem váltam szenvedélyes Patriots rajongóvá erre az estére. Arra viszont nem számítottam, hogy a reklámblokkok alatt is ennyire meghatározó élmény lesz a kívülállóságom.
Azt hiszem, ez volt az este legérdekesebb tanulsága. Itt ez a 300 milliós ország, egy időben mindenki ott a tévé előtt, de nem csak a fontos meccsben, a sportban magában közös az érdeklődésük – mert ezt tudja egy foci ebé vagy vébé is nálunk – de a teljes körítés, az egész, kövérre hizlalt popkulturális csomag is a sajátjuk, mindenkié ebben a hatalmas országban. Mindenki hasonlóan reagál, hasonlóan érti, amit lát. Ilyen egy közösség. Ott, abban a kocsmában is azt alkottak, és minden okom megvan feltételezni, hogy Bostontól Los Angelesig az egész ország is hasonlóan működik.
Bár a kampányt jöttem ide tanulmányozni, amiben sokkal jobban gyepálják egymást, mint amihez a mi finom európai ízlésünk szokott, valójában a közösségüknek van egy olyan alapvető szövete, ami láthatóan egyben tartja őket. Ez pedig nagy dolog ilyen hatalmas tömegű ember esetében. Ezzel az összetartó erővel, ezzel a közös kódrendszerből táplálkozó kötelékkel soha nem tudja felvenni Európa a versenyt. Persze, nekünk van sok minden más kárpótlásul. Nálunk a különbözőség az érték, ebben vagyunk nagyok, és ez így is van rendjén. Mégis, akkor, ott a kocsmában egy rövid pillanatra irigykedtem rájuk.
