A nagy távlat szépsége
Vajon mit lehet, mit érdemes még elmondani a rendszerváltozásról, különösen a Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben történtekről? Talán többet is, mint gondolnánk, különösen egy olyan országban, ahol a bölcsészkari történelem-fölvételi vizsga egy részét érvénytelenítik, pusztán azért, mert annak során – óh, mily meggondolatlanság – 1945 (sic!) utáni időszakra mertek kérdést föltenni. Valóban, jól tudjuk: akié a múlt, azé a jövő. S nem is igen csodálkozhatunk azon, hogy az egymással versengő erők mind-mind a maguk javára kívánnák írni az eredményeket, és versenytársaikra hagynák a sikertelenségeket. Nos, épp emiatt a Tacitus által meghirdetett – bár önmaga által nemigen gyakorolt – sine ira et studio alapkövetelménnyé válik minden elemző esetében, aki a máig érő múlttal kíván foglalkozni, legalábbis tudományos igénnyel.
A szerző tehát közel lehetetlen föladatra vállalkozott, amikor monografikus terjedelemben és igénnyel mai tudásunk szerint próbálta megrajzolni a magyar átalakulás sajátos arcélét, megvonni annak mérlegét. A Debreceni Egyetem igényes, szép kivitelű sorozatában megjelent írásban a témát a szerző történelmi összefüggésbe ágyazza. Mint a kötet alcímében is jelzi, nem osztja a poszt-szocialista átalakulás egyediségét hangoztató többségi nézetet. Ehelyett úgy látja – és az első két fejezetben többé-kevésbé meggyőzően igazolja is -, hogy az 1989 után történtek a hazai történelmi átalakulások, rendszerváltozások sorába illeszkedő események. Ekkor – mint számos előzményükben is – a nemzetközi meghatározottság eleme mutatható ki. S ahogy a hazai történelemszemléletet jórészt napjainkig is átlengi az extra Hungariam non est vita, no meg az Ugocsa non coronat szűklátókörűsége, az ország sorsát alapvetően a nemzetközi erőviszonyok alakították korábban is, meg mostanság is. A rendszerváltozás sok tekintetben a szocialista reformok folytatódása és kiteljesedése Muraközy értelmezésében. Ezért nem is meglepő, hogy számos részelemzéssel szemben az összkép fölvázolása során az átmenet éveiben is a folytonosságot emeli ki szerzőnk. Az államháztartási folyamatok szakértőjeként nincs nehéz dolga akkor, amikor tényekkel és számokkal igazolja azt, hogy az állami újraelosztás – nem utolsósorban a jóléti igények iránti szakadatlan, sőt növekvő társadalmi igény nyomására – bizony magas szinten maradt, s a Bokros-csomagot követő átmeneti visszaszorulás után visszaállt a korábbi, a skandináv államokat jellemző szintre.
A szerző részletesen és kritikailag elemzi az általa posztkeynesiánusnak jellemzett gazdaságpolitikai fordulatot, ami a 2002-es kormányváltás után nem szűnt meg, csak átalakult és posztszocialista vonásokkal gazdagodott. A könyv alcíme – a történelmi tanulatlanságra utalás – éppen ezt érzékelteti: a társadalmak, köztük a hazai, sem igen tanulékonyak. Magyarország mozgásterét erőteljesen korlátozza az, hogy a meghatározó piac, Németország strukturális válságba került, tartósan lassan növekszik, ezért piaci oldalról a társadalom elvárta fölzárkózási igény egykönnyen nem teljesíthető. Az uniós konvergencia kritériumok teljesítése önmagában nem pótolhatja a növekedést megalapozó, egyensúlyközpontú gazdaságpolitikát.
Muraközy László munkája széles körű szakirodalmi bázisra épülő, jól áttekinthetően szerkesztett összefoglaló munka, amit referenciakönyvként is, tananyagként is haszonnal lehet forgatni. Bár számos állításával sokan vitába fognak szállni, a magam részéről őszintén ajánlom a magyar gazdaság és az érdemi eszmecserék híveinek ezt munkát.
Muraközy László: Már megint egy rendszerváltás • 158 oldal. Competitio Könyvek, 2004.
