A kezembe adtak egy szuper telefont, és hirtelen én lettem a világ legjobb fotósa!

Amikor az ember legalább közepes szinten megtanul fotózni (értsd: van pár jó és egy-két nagyon jó képe, elkezd megtanulni fotóval történetet mesélni, és ami a legfontosabb: már nem hiszi el magáról, hogy zseniális), jó esetben szembesül azzal, hogy az első pár évben szörnyű fotókat készített. Függetlenül attól, hogy akkor maradéktalanul elhitte mindről, hogy iskolateremtő műalkotások, és nem is értette, miért nem dörömbölnek a galériák kurátorai az ajtaján, hogy kiállítanák őket sok pénzért.

Én ezen már egy ideje szerencsére túl vagyok, de ott van az én életemben is az a bizonyos sötét egy-két év. Most kézbe kaptam egy szuper új okostelefont, hogy próbáljam ki – egy Huawei P9 Lite-ot -, ami, annak ellenére, hogy mobillal az elmúlt öt évben összesen maximum tíz képet készítettem, egy pillanat alatt visszarepített abba az időbe, amikor ész nélkül lefotóztam, mindent, ami megtetszett,

ütközésig húztam minden csúszkát a szerkesztőben, csak azért, mert ott volt,

a végeredményről pedig simán elhittem, hogy Henri Cartier-Bresson is megirigyelné, és nem értettem, mit vannak úgy oda Ansel Adamstől, amikor itt vannak ezek a képek!

(Ez persze nem igaz, de ettől még felhőtlen szórakozás a Huawei új középkategóriás mobiljával fotózni, gyorsan lő szép, tiszta, kevés fényben is zajmentes képeket, és annyi manuális beállítási lehetőség van, mint egy igazi, komoly gépen.)

Nézzétek csak például…