„egy arcba se nézek bele
egyre jobban csúszok vele
egyszerűen
hogyan jutottam el ide?”
(Kaukázus: Hostess)
Két meghatározó élményem is volt szeptemberben a be- és elázással:
- az első Marina Abramović Seven Deaths című videós installációja a koppenhágai ciszternákban, ahol Willem Dafoe különféle operai halálnemekben végzi ki a performanszművészt (utána másfél napig lógott száradni a cipőm a nem túl vendégbarát hostelben, végül nekiestem hajszárítóval),
- a második – és a két csuromvizes hazaslattyogás közül emlékezetesebbnek bizonyuló – pedig bongor első, brutálisan telt házas koncertje a Budapest Parkban, ahol a második félidő közepén szakadni kezdett az eső.
Nem véletlenül használom a gyanúsan szélsőséges brutális jelzőt, tudniillik rutinos rókának gondolva magam (tévesen), tíz perccel kezdés előtt vágódtam be a pult előtt álló mérföldes sor végére, mondván: úgyis befurakszom majd középre. A helyzetértékelésem hibásnak bizonyult, még az is kihívás volt, hogy a túlárazott meggysörömet szorongatva egyáltalán kijussak a dühöngőbe – használják még a fiatalok ezt a szót? –, ahol konstatáltam, hogy csak a beléptetőkapunál lazább a tömeg.
Előrelátásom a szemüvegem felvételére igen, esőkabát bekészítésére viszont már nem terjedt ki, így nagyjából abban az állapotban szorongattam hazafelé az éjszakai busz kapaszkodóját, mint Colin Firth az 1995-ös Büszkeség és balítéletben, a borítékolható megfázáson kívül azon morfondírozva, mit tud valójában a rapper alkoholizmussal való küzdelméről számot adó album, az EXTÁZIS, amivel ekkora (és ilyen energiával bíró) közönséget képes megszólítani. Úgy éreztem, leegyszerűsítés betudni a magyar népbetegségként aposztrofált italfüggőség közös tapasztalati síkjának – csak pár héttel később állt össze a dolog, amikor megnéztem az albumhoz készült, félig dokumentarista jellegű kísérőfilmet. Senki ne essen kétségbe, ez a cikk nem egy borzasztó hosszan felvezetett kritika lesz (de mindenkinek ajánlom Ács Anna Mária írását a filmről, ahogy Csákó Anna interjúját is a rapperrel), inkább
