Vélemény

Bodor Emese: Azért sírsz, mert apu iszik? – Van élet az irónia után

Berta Csongorral a vajdaságból származó rapperrel készült interjú 2025. november 18-án.
Adrián Zoltán / 24.hu
Berta Csongorral a vajdaságból származó rapperrel készült interjú 2025. november 18-án.
Adrián Zoltán / 24.hu
A tróger, gonzó (vannak még szinonimák, de megelégszem ennyivel) dalszövegek mellett egyértelműen jelt ad magáról az az ellentétes haladási irányú trend, ami bevállalja az esendőséget, a vallomástételt, a kínosságot – és a befektetett munka beismerését, hiszen az ironizálással (mind fogyasztóként, mind zeneipari szereplőként) éppen a mindenkori előadó szövegírásra fordított hosszú munkaóráit devaluáljuk: azért sírsz, mert apu iszik? Naná, de cserébe úgy, hogy a fal adja a másikat. Bodor Emese írása.

„egy arcba se nézek bele
egyre jobban csúszok vele
egyszerűen
hogyan jutottam el ide?”
(Kaukázus: Hostess)

Két meghatározó élményem is volt szeptemberben a be- és elázással:

  • az első Marina Abramović Seven Deaths című videós installációja a koppenhágai ciszternákban, ahol Willem Dafoe különféle operai halálnemekben végzi ki a performanszművészt (utána másfél napig lógott száradni a cipőm a nem túl vendégbarát hostelben, végül nekiestem hajszárítóval),
  • a második – és a két csuromvizes hazaslattyogás közül emlékezetesebbnek bizonyuló – pedig bongor első, brutálisan telt házas koncertje a Budapest Parkban, ahol a második félidő közepén szakadni kezdett az eső.

Nem véletlenül használom a gyanúsan szélsőséges brutális jelzőt, tudniillik rutinos rókának gondolva magam (tévesen), tíz perccel kezdés előtt vágódtam be a pult előtt álló mérföldes sor végére, mondván: úgyis befurakszom majd középre. A helyzetértékelésem hibásnak bizonyult, még az is kihívás volt, hogy a túlárazott meggysörömet szorongatva egyáltalán kijussak a dühöngőbe – használják még a fiatalok ezt a szót? –, ahol konstatáltam, hogy csak a beléptetőkapunál lazább a tömeg.

Előrelátásom a szemüvegem felvételére igen, esőkabát bekészítésére viszont már nem terjedt ki, így nagyjából abban az állapotban szorongattam hazafelé az éjszakai busz kapaszkodóját, mint Colin Firth az 1995-ös Büszkeség és balítéletben, a borítékolható megfázáson kívül azon morfondírozva, mit tud valójában a rapper alkoholizmussal való küzdelméről számot adó album, az EXTÁZIS, amivel ekkora (és ilyen energiával bíró) közönséget képes megszólítani. Úgy éreztem, leegyszerűsítés betudni a magyar népbetegségként aposztrofált italfüggőség közös tapasztalati síkjának – csak pár héttel később állt össze a dolog, amikor megnéztem az albumhoz készült, félig dokumentarista jellegű kísérőfilmet. Senki ne essen kétségbe, ez a cikk nem egy borzasztó hosszan felvezetett kritika lesz (de mindenkinek ajánlom Ács Anna Mária írását a filmről, ahogy Csákó Anna interjúját is a rapperrel), inkább azért izgat mind az Extázis Uncut, mind a fogadtatása, mert jól illusztrál egy érdekes tendenciát: a kortárs rapszövegekbe kezd visszatérni (vagy megérkezni?) a konfesszió, mint irányvonal – és úgy néz ki, hogy az esendőség be- és felvállalása kelendő.

A cikk tartalmából
  • Miért lett ekkora siker bongor Extázisa?
  • Visszatér az őszinteség a magyar rapbe?
  • Van élet az irónia után?
A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk?
a folytatáshoz!
Itt állíthatod be, hogy a Google kereső elöl hozza a 24.hu-s találatokat

Ajánlott videó

Olvasói sztorik