V. Életmentő diagnózis, jegybanki furcsaságok és ideológiai cenzúra
A Műcsarnokból való lemondásommal elvesztettem az Ernst Múzeum igazgatói posztját is. Fél év múlva, Orbán személyi fotósának kezdeményezésére, meg is szüntették a Nagymező utcában a nagy múltú múzeumot, és Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ néven hoztak létre kiállítóhelyet a helyén. A Velencei Biennále magyar pavilonjához kötődő nemzeti biztosi címem megmaradt, mert az nem állás volt, hanem megbízás. Emiatt miniszteri biztosi kinevezést kaptam az EMMI-ben, amivel különösebben nem foglalkoztam. Egyedül az vésődött az emlékezetembe, amikor bementem Balog Zoltán miniszteri szobájába, hogy átvegyem a kinevezésemet, és ő ájtatos hangon a kegyelemről kezdett el beszélni nekem. Nem azért nem válaszoltam, mert én katolikus vagyok, hanem mert udvarias emberként nem szoktam senkit szándékosan megsérteni. De azt gondolom, pontosan értette a hallgatásomat is. Mivel a velencei projekt megvalósítását változatlan költségvetéssel áttették a szentendrei MANK-hoz, velük kellett együttműködnöm. Bő másfél évig tartott ez az állapot.
Még ezt megelőzően, miután megtudtam, hogy a miniszteri biztosoknak kiemelt egészségügyi ellátás jár a Honvédkórházban, és mivel sokkal több szabadidőm volt, mint korábban, 2013 nyarán bementem, és kértem a kifejezetten magas vérnyomásom okának kivizsgálását. Elképesztő alaposságú vizsgálatok kezdődtek. Kiderítették, hogy epekövem van, amit gyorsan el is távolítottak, a szívultrahangon pedig láthatóvá vált, hogy az aortám olyan mértékben kitágult, hogy protézisre kell cserélni, és az egyik szívbillentyűm helyére is műbillentyűt kell beültetni. Egy úgynevezett Bentall-műtét várt rám.
A sok stresszes helyzetnek köszönhettem ezt az állapotot. Emiatt nem vagyok hálás Fekete Györgynek, de azért igen, hogy ha nem jövök el a Műcsarnokból, nem születik meg ez a diagnózis, és akkor ma már valószínűleg nem élnék.
